Vámpírnaplók Szerepjáték

http://szerepjatekunk.forumx.hu/index.php?mforum=szerepjatekunk

Rabul ejtett a Vámpírnaplók világa? Most eljött a TE időd!

Sok sorozatbeli szereplő vár még gazdára: lehetsz az újra szabaddá vált Katherine Pierce, alakíthatod a titokzatos múltbéli ismerőst Sage-t 1912-ből, formálhatod az Ősök édesapját, a nagy vámpírvadász Mikaelt, belebújhatsz a boszorkányok, Bonnie, vagy Abby bőrébe, alakíthatod az Ősök édesanyját, az Eredeti Boszorkány Esther-t, esetleg eggyé válhatsz Finn-el vagy Meredith Fell-lel is.
És természetesen a saját szereplő alkotása is lehetséges, úgyhogy elő a képzelőerővel és csatlakozz hozzánk! Már másfél éve működik az oldal, azóta rengeteg gonoszkodáson, mentőakción és bonyolult terven vagyunk túl, úgyhogy gyere és forgasd fel te is Mystic Falls életét! Mindenkit szívesen látunk és bármikor, bármiben fordulhatsz hozzánk segítségért is!

Nézz szét az oldalon és ha felkeltette az érdeklődésedet, akkor írj egy e-mailt az adminisztrátorunknak erre a címre: elenagilbert951011@gmail.com

Remélem sokan érdeklődést mutattok az oldal iránt, nem fogjátok megbánni, ha regisztráltok!

XI. fejezet - Az áruló

XI. fejezet – Az áruló

A zene talán már mérföldekről hallható volt, amely hívogatta Mystic Falls lakóit némi szórakozásra. Talán csak egy egyszerű bál, de Elena egyre csak azt érezte, mintha az Oroszlán Barlangjába tenne látogatást… és bármikor keresztben lenyelhetnék. De most sem saját életét féltette. Hanem szeretteiét. Főleg Bonnie-ét és Jeremyét. Bár utóbbi jelenléte ellen talán nem tiltakozott annyira senki, mint ő maga. De az öccse volt az egyetlen kapcsolat a túlvilággal. És azzal a boszorkánnyal…

Stefan pedig… ő már teljesen más. Vagy Klaus igézete alatt áll, vagy pedig a saját feje után megy, de rossz úton. Mindenesetre… ma este minden kiderül.

Klaus „kölcsönbirtokán” teljes pompa, fényáradat várta őket. Már maga az előtér csupa jóval kecsegtette az érkezőket, valami olyasfajta üzenettel, miszerint: „Aki elmegy, az hatalmas hibát követ el!”

 - Klaus jól ért a mások manipuláláshoz – motyogta az orra alatt Elena, ahogy körbenézett, de tekintete Damon arcát időzött pár másodpercig, aki egy bíztató vigyort küldött felé, utána azonban a tekintete keresőbe váltott át és beljebb sétálva már minden figyelmét egy bizonyos személy kötötte le. Maga a „főgonosz”. Klaus egy lány társaságában ácsorgott, az elbűvölő mosolyt szinte odaragasztották a képére, mire Elena csak megforgatta a szemeit. Ő valaki teljesen mást keresett. Már ha az utóbbi időben volt bármi különbség Klaus és Stefan között…

 - Akkor most ideje lesz külön utakon járnunk egy rövid ideig – suttogta az idősebbik Salvatore a fülébe. – Nyugi, csak ma este. Tudom, hogy többet nem bírnál ki nélkülem – vigyorodott el pimaszul, majd egy kacsintás után elillant.

Elena elnéző mosollyal nézett utána, aztán ő maga is beljebb sétált. Látta, hogy Bonnie rátalál Stefanra. Bár a fiú tekintete túlon túl furcsa volt ezúttal. Valami furcsa gonosz csillogás látszódott benne.

De mire ő is odaléphetett volna a duó mellé, Klaus már előtte is állt és vigyorogva méregette az arcát. – Látom, még mindig nem tettél le a kis Stefanról. Pedig jobban járnál. Hidd el, rá már feleslegesen vársz – kezdett el beszélni, gonosz fénnyel a szemében, de jókedvét egy pillanatra sem volt rest kimutatni.

 - Stefannak van emberi oldala. Én ezt tudom – válaszolta a lány, szinte fel sem véve Klaus szavait. Nem dühítette fel. Ha Klausnak van valami célja, hát akkor az az, hogy mindent egy pillanat alatt leromboljon. De ezt most nem érheti el. Ma este nem.

 - Tényleg? – kérdezte a férfi. – Egy ripperről beszélsz, ne feledd. Aki az én utasításaimat követi – húzta ki magát, mintha lenne mire büszkének lennie.

De a következő másodpercben Klaus Elena füléhez hajolt. – Most jól figyelj rám… semmit nem tehettek ellenem. Akármit tesztek, egy lépéssel előttetek járok – súgta sátáni hanglejtéssel. – És tévedtek, ha azt hiszitek, nem jövök rá mindig, mit tesztek ellenem… - fordította maga felé keményen Elena arcát az állánál fogva, Elena pedig meg mert rá esküdni, hogy egy pillanatra látni vélte Klaus bólintását Stefan felé, aki éppen Bonnie-val táncolt.

 - Mi… mi nem… - kezdett volna bele Elena, már-már majdnem könnyes szemekkel, mikor ismét kemény rántás az állán és ezúttal szembesült az igazsággal… Stefan ugyanis abban a pillanatban, ahogy Elena odanézett, valami átlátszó anyaggal teli fecskendőt döfött legjobb barátnője hátába, mire a lány… Stefan kezeibe omlott ájultan.

Elena megnyikkanni is elfelejtette, de a mellette álló férfi ekkor már a karját is ragadta, hogy megmozdulni se tudott. A körülöttük levő emberek meg se rezdültek. Stefan pedig… elvitte az ájult lányt… de előtte még egy ördögi vigyort produkált, egyenesen Elena szemeibe nézve.

 - Mint mondtam, mindig egy lépéssel – engedte el Klaus, majd nevetve odébbállt, Elena pedig próbált magához térni… Damon… és Jeremy… ők hol lehetnek…? Nem mert tenni semmit sem… az emberek nem vettek észre semmit. Neki viszont ordítani támadt kedve. De a résztvevők… bizonyára igézet alatt állnak… és csak… csalik voltak… vagy maga a „díszlet”, hogy élethű legyen a bál…

A lábai maguktól indultak el… maga sem tudta, hogy merre, csak el… egyenesen. Amerre a szíve vitte. Bonnie után… vagy talán hogy Damont előkerítse… megkérje, hogy vigye innen Jeremyt… Stefan áruló lett… és erre a gondolatra hirtelen ismét lefagyott. Megállt ott, ahol éppen járt… már teljesen egyedül. És folyni kezdtek a könnyei a szeméből. – Miért…? Miért árultál el minket…? – kérdezte a semmitől, megszakadó szívvel, a könnyeit törölgetve. A félelem és a fájdalom egyszerre szorongatta a szívét. Valamit tennie kell!

Körülnézett. Damon már közeledett felé, ugyanolyan ijedt arcot vágva. Bár bizonyára ő nem sejtett semmit. – Damon… - kezdett bele Elena, és rögtön megállt a férfival szemben. – Stefan… elvitte Bonnie-t… tudta! Tudta, mi a másik… lehetőség! Elvitte őt…! – súgta panaszosan, fájóan, mire a férfitól egy hatalmas nyelést kapott válaszul és izzó tekintetet.

 - Elena, most figyelj – fogta a lány arcát a kezei közé. – Most hazamész. Neked már nincs itt keresnivalód. Ha tényleg ez történt… már nincs. Bonnie nélkül nincs. Megkeresem Jeremyt. Utána pedig előkerítem az öcsémet, ha a föld nyelte is el! – sziszegett már a mondat végén, mire pedig Elena megszólalhatott volna, ott sem volt. Mint egy árny… eltűnt…

~*~

Klaus még mindig nevetve sétált a birtok egyik eldugott része felé. A győzelme teljes sikerében volt. Legalábbis ő úgy hitte, már nem veszíthet.

Tapsolva lépett be a koporsói közé. – Briliáns volt, Stefan! – szólalt meg, jeges hangon, de ahogy körülnézett, sehol nem látta az említett férfit. – Stefan? – kérdezte ismét, még mindig a semmitől, amikor ugyanis egy levélre lett figyelmes, ami a földön hevert. Eldobottan… mellette pedig a Bonnie-ba mélyesztett üres fecskendő és… egy tőr… amivel az Ősöket lehetett „halottá tenni”...

Odalépett és felemelte a fecnit.

„Klaus,

Bizonyára láthatod, hogy szavahihetőségem kétségbe vonható. Eszem ágában sem állt visszajönni ide. Mi több, Elenát bántani sem. Az egyetlen célom nem más, mint… a TE legyőzésed!

Egyébként… a helyedben egy bonyolult matematikai műveletet is elvégeznék a koporsók számát illetően.

Stefan”

Klaus pedig rögtön felkapta a fejét, és az említett tárgyakra nézett, gerjedő haraggal. Kettővel kevesebb… és ez nagy nyelésre késztette. – Átkozott…! Az átkozott…! – sziszegte éledező dühvel, a következő pillanatban pedig… ami mozdítható volt… a földön végezte…

~*~

Bonnie fájó fejjel kezdett ébredezni, majd mire teljes tudatába került, a nyakához kapott, ami szintúgy hasogatott. – Mi… mi történt…? – kérdezte, összeszűkülő szemekkel, még mindig küzdve az álom szörnyeivel és az ébredés igazságával.

Maga mellé nézett… mozgás… egy autóban ül. Stefan autójában. A másik oldalán pedig maga Stefan ült. A férfi, aki az este folyamán leszúrta a fecskendővel, most teljes nyugodtsággal vezet a nagyvilágba.

 - Hol vagyok? – telt meg Bonnie hangja élettel, mire a férfi arcán megjelent egy vigyor. – Stefan, ez nem jó vicc! Miért csináltad? Miért árultál el minket? Egyáltalán honnan tudtad, hogy mit aka…

 - Háp-háp-háp – jöttek ki furcsa hangok az ifjabbik Salvatore szájából, belefojtva ezzel Bonnie-ba a szavakat. – Nem tudtam, mit akartok. De ha te benne voltál, nagyjából sejtettem, hogy kb az jön, hogy ha én nem arra a dallamra táncolok, amit ti furulyáztok, előtérbe kerül valami B terv – vont vállat. - És nem vagyok áruló! – folytatta, miközben ismételten vállat vont. – Megtettem, amit Elena kért – mosolyodott el ismét, a következő pillanatban a hátsó ülésről furcsa hangok szűrődtek. Mintha csontok ropogtak volna.

Bonnie odakapta a tekintetét és ijedten a szája elé kapott, Stefan viszont egy kiszélesedett vigyorral meredt továbbra is az útra. – Jó reggelt, Elijah! Bizonyára már meguntad a koporsóban töltött napokat! – beszélt, hátra sem nézve, ravasz vigyorral a képén.

X. fejezet - A bál

 - Hogy mi? – szólalt meg szinte egyszerre Damon és Elena, hangjukban pedig égett a megdöbbenés, Isobel nevének elhangzásakor. Elena, ha valamire, hát erre nem számított egyáltalán. Fél szemmel pedig Rickre nézett, akinek teste egy pillanat alatt megfeszült, volt felesége nevének említésekor.

 - Felejtsd el, öcskös! Az a nő ott marad, ahol van! – termett előtte Damon, ellentmondást nem tűrően. – Isobelnek egyáltalán mi köze van az egész sztorihoz? Ő meghalt, letépte magáról a láncát és hamuvá porhadt Elena szemei előtt. Mire kell ő neked?

 - Az az én dolgom, Damon – húzta ki magát Stefan, és Damon először érezte úgy igazán, hogy önnönmagát látja. Aki évekkel ezelőtt volt. A tűz az öccse szemében… az elszántság. A ravaszság. És a gyilkolási vágy. De ami a legjobban ott fénylett a kopott kék tekintetben, az… maga a csúf gúny volt.

 - Akkor felejtsd el! – sziszegte Damon bedühödten, és közelebb hajolt az öccse arcához.

 - Mi az, bátyó? Nem tetszik az új öcsi? – gúnyolódott tovább az ifjabbik Salvatore, és az idősebbik testvért már csak az tartotta vissza a verekedéstől, hogy Elena még mindig ott állt kettejük között, szinte villámhárítóként, és felváltva pislogott hol Damonre, hol Stefanra.   

 - Elég! Halljátok? – fogta meg mindkét férfi vállát Elena, ezúttal pedig az ő hangja telt meg azzal, hogy vele most nem vitatkozik senki. – Damonnek igaza van… amíg nem mondod el, mire kell az anyám… addig felejtsd el! Ha segíteni akarsz, ha őszintén segíteni akarsz, tedd meg azt, hogy a koporsóval foglalkozol. Velünk együtt – tartotta a szemkontaktust Stefannal, mire Damon felmorrant.

 - Őszintén? Nem látod, hogy a csupa rosszindulat tartja itt? – jelent meg egy vigyor a képén, de ekkor Stefan arcán is sejtelmes vigyor telepedett le. – Most min vigyorogsz?

 - Áh, semmin – sétált a kijárat felé. – Tudod, a szemem előtt éppen most egy nyuszika szaladgál, ahogy te mondanád – vont vállat, de a ravasz vigyor ott játszott a szája szélén. – Szóval kell a koporsó? Kell, aki benne van? Oké. Megnézem, mit tehetek az ügy érdekében – sóhajtott, a hajába túrva, de Elena szemeibe nézve egy őszinte mosoly jelent meg az arcán. – Még mindig gyönyörű vagy – suttogta, fél szemmel Damonre sandítva, akinek ugyan a vigyor ott maradt az arcán, de összeszűkültek a szemei.

Elena csak lehajtotta a fejét, és Stefan meg mert rá esküdni, hogy látott egy apró mosolyt ugrálni a lány szája szélén.

- Nem hihetsz neki, Elena – csóválta a fejét Damon, pár perc elteltével. – Isobel nem véletlenül kell neki. Vagy kellett – döntötte oldalra a fejét. – Ő külön utakon jár. És egyáltalán nem ugyanazon, amelyen mi – fogta meg a lány két vállát a férfi, mélyen a szemeibe nézve, a lány pedig csak tartotta magán a tekintetét, néha áttévedve a férfi ajkaira, míg végül Rick meg nem köszörülte a torkát.

 - Ennél fontosabb dolgunk is van! – szólalt aztán meg, mire Elena ellépett Damon egyméteres körzetéből és leült a kanapén, Damon arcán pedig egy halvány mosolykezdemény jelent meg.

 - Hol is tartottunk? - fordult végül feléjük a fekete hajú férfi és a tekintete ugrált Elena és Alaric között.

 - Egy tervnél. Miszerint Stefan nem túlságosan megbízható, a legjobb, ha van egy másik megoldásunk. Amiről ő nem szerez tudomást.

 - Klaus mindig egy lépéssel előttünk jár. Főleg mióta itt van a húga is – mormogta az orra alatt Damon, megtámaszkodva Elena mellett. – Nem lesz könnyű átverni. Elena nyaklánca nála van. Ki tudja, hogy… Katherine azt mondta, az ékszer egy fegyver, vagy mi a fene, ami Klaus ellen használható.

 - Mi van akkor, ha ő ellenünk használja? – szólt közbe Elena hirtelen, de rögtön be is fogta, ahogy látta, neki ebbe most nincs túl sok beleszólása. Nem él elég ideje vámpírok között, hogy tudja, mi is lenne a helyes cselekedet. Főleg a makacssága és önfejűsége miatt.

 - Na ezért kell az a boszorkány. Talán nem volt jó hecc az öcsikédet kizárni az ügyből – morogta Damon az orra alatt, majd elmerült a gondolataiban, míg meg nem hallotta Elena hangját. – Katherine azt mondta, az a férfi… nem kecsegtet túl sok jóval. Azon kívül, hogy képes lenne legyőzni Klaust.

Egyszerre kapta fel a fejét mind Rick, mind Damon és Elena arcát kezdték fürkészni, miközben a lány folytatta. – Én… azt hiszem, hogy… a koporsóval együtt kell a nyakláncom is… - hajtotta le a fejét. – És tudom, hogy egyikőtöknek sem fog tetszeni, de én… én vállalom azt, hogy visszaveszem azt a nyakláncot. A segítségetekkel – tette hozzá villámgyorsan.

Rick már szóra nyitotta a száját, de Damon beléfojtotta a szót és Elena talán még soha nem találkozott ennél meglepőbb szavakkal, főleg nem Damonnél. – Elenát nem bántja. Kell a hibridjeihez – állt fel, végigmérve a lányt. – Természetesen persze, ha a kislány nem csinál olyat, ami meggondolatlan cselekedett lenne – szűkültek össze a szemei, és figyelmeztetően nézett Elenára.

~*~

Eltelt egy hét. Feszültségekkel, kételyekkel és aggodalmakkal telve. De a kételyekből jutott a legtöbb. Stefan együtt tervezett a testvérével és Elenával ugyan, de az idősebbik Salvatore minden eshetőségre felkészült a rossz útra tévedt öccsével kapcsolatban. És természetesen sem Elena, sem Damon nem avatta be abba a bizonyos B tervbe Stefant. Túl nagy ára lett volna, ha pont Stefan húzza át a számításokat. Ha pont ő, aki a végletekig együtt dolgozott velük, ő árulná el őket. Mert ugyan együttműködőnek tűnt, de… a bátyja érezte, tudta, hogy ez egy álca. Stefannak van valami terve. De azt nem érezte, hogy ki ellen, és kinek a javára. A testvéri kapocs ezt már erőltetve sem tudta volna megválaszolni neki.

Stefan vitte nekik a hírt, miszerint Klaus egy bált készül tartani néhány napon belül. Alaposan át kellett gondolniuk, ki-mit-mikor-hogyan.

De végül eljött a nagy nap… a bál napja. És minden feszültséget, minden kételyt félre kellett tenniük, hogy helyt álljanak a saját szerepükben. Mert ha Stefan átveri őket és a végső pillanatban Klaus mellé áll. Ha csak egy igézet tartja ott velük, akkor… életbe lép a másik terv. Ami sokkalta rizikósabb és életveszélyesebb volt. És leginkább Bonnie életét veszélyeztette.

 - Nagyon furcsa, hogy… Klaus velünk is tudatta ezt a bál-dolgot – szólalt meg Elena a tükör előtt állva, Bonnie-ra pislogva. – Nem félsz, hogy… Klaus ismét elbánik veled? Ahogy már egyszer… - emlékezett vissza Elena arra, mikor Klaus Alaric testét használta, hogy a közelükbe férkőzzön. – Most nincs rajtad bűbáj. A csodálatos Mr Salvatore ezúttal erre nem gondolt – fintorodott el egy pillanatra, mire Bonnie elmosolyodott és a barátnője háta mögött megigazította annak ruháját.

 - Nem félek. Egyszer mindenkinek eljön az ideje, nem? A bűbáj nem jelent mindenre megoldást. Hiszen tudod, mennyire… ellenem fordultak a boszorkányok, mikor Jeremyt megmentettem. Mindannyian tudjuk, hogy ez az egész… kockázatos. Veszélyes. Bárkinek baja eshet – sóhajtott és a saját ruháját is megigazgatta. – Szóval egyelőre minden, amit tehetünk, hogy bízunk Stefanban. Bár nagyon remélem, hogy ő… nem számolt be mindenről a drága Klausnak – fújtatott egyet dühösen.

 - Stefannak ma egy szerepet kell játszania. Mégpedig azt, hogy Klaus oldalán áll. Bár ez bizonyára nem lesz nehéz számára. Majd megszereznie a koporsót és elvinnie messzire, mielőtt Klaus még rájönne.

 - És te bízol benne? – tette fel végül a keresztkérdést Bonnie, Elena arcán pedig egy keserédes mosoly jelent meg.

 - Nem. Amennyire régen tudtam benne bízni, annyira… kinézem belőle azt, hogy átver mindannyiunkat. De… ezért vagy te. És ezért van Damon – bámult szomorkásan a tükörbe a barna hajú lány.

 - Hölgyeim, az „öt perc” bűvös csapdájába estek – jelent meg az ajtóban az emlegetett fekete hajú férfi arca, de szinte azonnal le is dermedt, ahogy végigmérte a két lányt. – Hűha… nagyon szépen kicsíptétek magatokat. Igazatok van, ha ki kell purcannunk, legalább szép ruhában tegyük azt – vigyorgott tovább, majd teljes életnagyságban besétált hozzájuk. – Indulhatunk, ugye? Ha még egy percet kell eltöltenem a sok női pipere-holmi között, még megkérlek titeket, hogy fessetek ki engem is – kacsintott Elenára, majd még egyszer közbenézett, utána kisétált.

Elena elnevette magát és nagyot sóhajtott. – Hihetetlen, hogy… mennyire képes lazán venni a dolgokat. Mintha… ma este nem várhatna bármi rá – nyelt nagyot és egy könnycsepp folyt ki a szeméből.

 - Na, elég. Egyrészről elkenődik a sminked. Másrészről, Damon tudja, hogy mit miért csinál. Ő… szeret téged, vagy valami olyasmi – vont vállat mosolyogva, miközben elindult kifelé a fürdőből. – Viszont ha megváratjuk őt és Jeremyt… kiábrándulnak belőlünk. Menjünk – fogta meg nyugtatásképpen Elena kezét.

IX. fejezet - A múlt árnyékai

Elena hirtelen megnyikkanni se tudott az új információkat hallva… ahogy senki más a kriptában. Katherine mosolygott egyedül, látszólag remekül mulatva azon, miféle „államtitkot” árult el az imént.

 - De… hogyan…? – szólalt meg végül Elena, a hangját pedig így is alig lehetett hallani.

Katherine megforgatta a szemeit és megtámaszkodott a két falban, úgy mérte végig hasonmását. – Azt ne mondd, hogy most nekem kell felvilágosítanom téged arról, hogy fogannak meg a gyerekek – vigyorgott nevetségesen, Elena viszont még mindig nem volt képes megmozdulni, csak a szája elé csúszott a keze. – Ennyit a nagy titokról. Stefan zárt be ide. Én nem tudok segíteni – rántotta meg a vállát.

Elena rögtön felkapta a fejét Stefan nevének említésekor, majd Alaric felé nézett. – Vidd ki innen Jeremyt. Nem akarom, hogy részt vegyen ebben – motyogta, és még mindig alig hitte el a szavakat. Ami felébresztette, hogy az öccse megrázta a fejét és odalépett mellé.

 - Nem. Hiszen tudod, hogy szükségetek van rám – nézett a fal felé, ahol bizonyára az Ősi Boszorkány szelleme állhatott, de Elena nem látta ezt. – Kérlek – pislogott kérlelően a fiú, Elena szemeiből pedig kifolyt egy könnycsepp, és Damon felé tekintett.

 - Kivinnéd innen? – Csak egy határozott bólintás volt a válasz, Elena pedig rögtön őse felé fordult. – Ha te ide vagy bezárva, nem tudsz kijönni. Mit kell tennünk? – nyelt nagyot, közben a kijárat felé sandítva, hogy jön-e már Damon, vagy akár Rick.

 - Egyszerű. A koporsó felnyitásával nem értek el sokat – ült le a fal mellé Katherine és a körmeit kezdte piszkálni. – El kell hoznotok onnan vagy a testet, vagy magát az egész koporsót. Majd egy boszorkány segítségével életre kelteni. Akkor visszakapja az egész hatalmát és utána biztosan lesz olyan udvarias, hogy engem kihoz innen, majd kinyírja Klaust is – rántotta meg a vállát, de aztán felsandított Elenára. – És a helyedben felkészülnék mindenre. Klaus egyik koporsójában ott van az édesanyja is, aki ugyan nagyon szereti a fiait és a lányát, de… ettől függetlenül, ha a segítségét kínálja, ne lepődjetek meg. Az Ősök apja egy vadállat, aki világ életében vadászott Klausra. És ami jó tanács: NE fogadjátok el a kínálkozását. Nem megbízható az a nő – sóhajtott és ismét hátradőlt. – Ennyi lett volna. Mehettek – intett a kijárat felé.

 - Valamire még nem adtál választ… - lépett kicsit közelebb Elena a lezárt részhez. – Dimitri jó vagy rossz? Belőled kinézem, hogy összeállsz egy ördög fiával. És attól függetlenül, hogy véget akar vetni Klausnak, még lehet…

 - Dimitri a kettő között áll – szakította félbe Elenát a nő. – Klaust bármikor szívesen megölné, mint ahogy sok-sok évszázada is akarta, míg Klaus el nem kapta. De ne várd tőle, hogy majd pátyolgatni, vagy akár neked segíteni fog bármi másban.

Elena nagyot nyelt, majd hátrálni kezdett, de előtte még belökte a két tasak vért. – A helyedben próbálnék együttműködő lenni. Mert még a végén benn felejtünk ott téged – vigyorodott el Elena is, Katherine-féle gonosz kárörvendéssel, majd kisétált a kriptából, Katherine pedig összeszűkült szemekkel nézett utána.

~*~

Esther kiosont a sötét sikátorból, miután a lánya és fia is Stefannak szentelték figyelmüket. Tudta, valahol érezte, hogy a veszély már egyre közelebb van. És ezt a gyermekeinek is fel kellett volna fognia.

Talán két perc telt el, hogy megérzett valamit a háta mögött… és nagyon jól tudta, ki érkezett meg… és milyen egyszerűen lépett be az életébe ismét. – Mikael. Milyen kellemes meglepetés – nyögte ki, alig véve levegőt, majd hátrafordult és szembetalálta magát az önelégült ábrázattal.

 - Esther… hát újra életben. A fiamba szorult annyi becsület, hogy az anyját visszahozza? – mosolyodott el gonoszul, majd a sikátor felé pillantott. – Ha jól sejtem, ott rejtegetik magukat – sóhajtott. – De még nincs itt az ideje, hogy leleplezzem magamat. Higgyék csak azt, hogy feladtak a kutatásukat. Mindenesetre, most azért jöttem el, mert… nagyon hiányoztál – vigyorodott el, majd megfogta felesége kezét, hogy egy könnyed csókot leheljen kézfejére. – Másodrészt pedig… Elijah. A fiunk… nem koporsóban a helye. Mire visszatérek, életben akarom tudni. Remélem tisztán és világosan fogalmaztam, kedvesem – siklott végig jéghideg keze Esther arcán. – Nincs kérdésed, igaz? Tudod, mi a feladatod. És ne érezd úgy, hogy elárulod őket. Ők már sokkal előbb elárultak téged – hangsúlyozta ki erősen szavait a férfi. – Pár hét múlva találkozunk. Üdvözöllek ismét az élők között – nevetett, majd hátat fordított, a következő pillanatban pedig már ott sem volt. Eltűnt, mint a kámfor.

Esther csak most kezdett el rendesen lélegezni. Ezt akár fenyegetésnek is vehette volna. Ha nem hozza vissza Elijaht, ha nem rántja ki belőle a tőrt, akkor… ő maga is Mikael listájára kerül. És akkor csúf véget fog érni… ismét.

Mire viszont bármit reagálhatott volna és visszamehetett volna, a jó látásával látta, hogy a Stefannak nevezett férfi, valamiféle rejtélyes nézéssel eltűnik a raktár közeléből…

~*~

Alig szálltak ki az autóból, Jeremy feldúltan lökte félre Elenát, a lány erre nagyot sóhajtott és hol Rickre, hol Damonre nézett. – Most utál. Pedig csak az ő érdekeit tartom szem előtt. Nem akarom, hogy ilyen fiatalon részese legyen ennek. Baja eshet és… ebbe nem is merek belegondolni – rázta meg a fejét, és beléptek a ház ajtaján, rögtön a nappaliba igyekezve.

Leültek és Rick szinte rögtön szóra nyitotta a száját.

 - Katherine beragadt oda. Nélküle egyáltalán nem lesz könnyű menet azt a koporsót megszerezni – bámulta a gyűrűjét, majd Damonre nézett, utána pedig Elenára. – Jeremy pedig ezután a műsor után szintén nem fogja elmondani, mit mond neki az a nő, aki állítólag az Ősi Boszorkány. Ahhoz azt kérné, hogy avassuk be. Így viszont félő, mindent a maga feje után csinálna és az élete tényleges veszélybe kerülne – sóhajtott és a hajába túrt. – Kire lenne szükségünk, hogy… - de rögtön benne is akadt a szó, hiszen az ajtóban megjelent egy számára régen látott ismerős arc.

 - Majd én segítek! – jött az ismerős hang, és Elena villámként pattant fel, ledöbbenve figyelve a hang tulaját, Damon pedig hasonlóképpen tett, de az ő kezei ökölbe szorultak és mindent tükrözött az arca, mit is csinálna szívesen jelen pillanatban…

 - Stefan…? Te…? – szólalt meg végül Elena, még mindig teljesen lesokkolódva. Hiszen biztosra vette, hogy Stefan meg van igézve… legalábbis a múltkori találkozásukkor a Salvatore birtokon nagyon úgy jött le neki. És úgy gondolta, most sincs ez másképpen.

 - Igen, én – vont vállat. – Én vagyok hozzá a legközelebb, tehát én tudok a legtöbbet róla. És úgy hiszem, kicseleznem se lenne nehéz. De ha nem kell a segítségem, akkor… - fordult az ajtó felé, nemtörődöm arccal, Damon valami olyasmit motyogott, hogy „Jobb is, ha elhúz innen”, Elena viszont szinte rögtön ott termett mellette és a vállánál fogva visszahúzta feléjük.

 - De… szükségünk van rád. Nagyon is. Ha nem lenne benned valamennyi emberség… megöltél volna a birtokon – suttogta, Stefan lelkében pedig valami győzelmi dalt kezdtek el dúdolni. Mégpedig azt, hogy át tudja ő verni Klaust és az igézést. Mégpedig egy emberi érzelemmel… ami mindig is kötni fogja őt valakihez.

 - Elég a lamour-ból – morrant fel Damon, bár mintha csak árnyéka lett volna önmagának, mikor Elena felé nézett. Hiszen Damon az, aki vele volt. Aki soha nem bántaná, ahogy Stefan majdnem megtette. És tudta, valami haszna lesz Stefannak abból, hogy a koporsót segítsen nekik ellopni.

Stefan is Damonre emelte tekintetét, és látta bátyja pillantásában, hogy ég benne a féltékenység, valahol a legmélyén. És talán ezért az egy pillantásért, ezért az egy szikráért érdemes lesz neki újra Elenával lennie. Hogy véget vessen valaminek, ami alig kezdődött még el.

 - Hogy tudnál segíteni? – kérdezte végül a barna hajú lány, Stefanra pillantva, aki megköszörülte a torkát, és nagyot sóhajtott még mellé.

 - Erre könnyű a válasz. Damon ismer valakit, aki a történelem nagy megszállottjaként, legfőképp a vámpírság iránt érdeklődik. Pontosítok: ismert – emelte fel a mutatóujját, majd elvigyorodott.

 - A rohadt életbe… - dőlt szinte a kanapéra Damon és a kezeibe temette a fejét, amint tudta, hogy kiről is beszél az öccse. – Lehetetlen. Ahhoz, hogy visszahozzuk azt a boszorkányt, hozzunk vissza valaki mást is? Mi értelme lenne ennek? – morogta.

Elena csak kapkodta a fejét, Alaric szintúgy. – Várjatok… most kiről beszéltek? – szólalt meg végül a lány és Stefanon állapodott meg a tekintete.

 - Isobelről. Az édesanyádról.  

VIII. fejezet – Katherine története

Katherine egy üveg bort és poharat tartott a kezében, úgy sétálgatott fel-le a saját lakásában, kortyolgatva a poharából, közben pedig már hallotta a zajokat, amiket egy váratlan látogató okozott.

 - Micsoda meglepetés – fordult Stefan felé, aki már a kanapén terpeszkedett, elégedett vigyorral terpeszkedve szét. – Mi járatban errefelé, szívem legkedvesebb Salvatore-ja? – vigyorodott el ő is és Stefan felé nyújtotta a poharát.

 - Kösz, nem kell. Tőled nem – vont vállat és felállt, megállt Katherine előtt és nagyot sóhajtott. – Tudod, van itt egy kis probléma, amiben össze kellene fognunk – húzta talpra Katherine-t és a szemeibe nézett, a lehető legmélyebben és közelhajolt a nő arcához. – Az a kis probléma pedig… sajnálatos módon TE vagy! – cselekedett rögtön és a nő hátába vágta a verbénás fecskendőt, kegyetlenül, a lehető legmélyebben.

Katherine-t váratlanul érte a támadás… nem számított rá, sőt! Valami egészen másra számított… amit már régóta nem kaphatott meg Stefantól. Hiszen a valamikor hozzáfűződő kötelék még nem halt meg a szívében… - Miért…? – kérdezte, ahogy a férfi karjaiba esett, vergődve a fájdalomtól.

 - Mert Klaus ezt akarta… mert tudod, kit rejt a névtelen koporsó - simított végig Stefan Katherine arcán, majd egy pillanat múlva már ott sem volt. Oda vitte a nőt, ahová Klaus akarta. A kriptába, ahol évtizedekkel előtte égnie kellett volna… és elpusztulnia örökre.

Katherine nem vette észre, hogy milyen gyorsan oda is értek. Minden másodperc maga a szenvedés volt, hiszen a verbéna dolgozott benne. Méghozzá kegyetlen mennyiségű…

Amire eszmélt, hogy Stefan valaki más karjaiba adja őt… és az a valaki beviszi őt oda, ahonnan nem juthat majd ki…

Homály fedte el előtte a világot már, csak fényfoltokat látott, Stefan elmosódott arcát és… a családja régi könyvét. Amiben minden benne volt… még mindig.

 - Ne hagyj itt, Stefan… mivel tudnék én ártani nektek? Semmivel… hiszen amit tudok… nem kell elmondanom nekik… - nézett könyörögve Stefanra. – Legalább vért hozz, hogy kiheverjem a verbénát… és engedj el valahogy! Esküszöm, elmegyek! Klaus nem tudja meg, hogy elengedtél! – ígérte reménykedő tekintettel Katherine, de Stefan fogta magát, és nevetve kisétált a sírból. – NE! Stefan! – ordított a férfi után keservesen, de választ már nem kapott. – Átkozott! Légy… átkozott… - motyogta fájdalommal telve, és összeszorította a fogait, miközben félelemmel telve pislogott a sötét kis helyiségben.

~*~

Damon éppen Elenát segítette fel a földről, ahová Stefan lökte, miután majdnem megharapta a lányt. – Jól vagy? Nem esett bajod? – fürkészte a lány szemeit Damon, a kanapéra ültetve, közben nagyokat sóhajtva. – Sajnálom. Ha tudom, hogy idejön, előre felkészülök. Nem tudom, mi ütött belé – ült le ő is Elena mellé.

 - Semmi baj, majd… biztosan minden rendbe fog jönni – fogta meg kedvesen Elena a férfi kezét. – És tudom, hogy ez most túlságosan nyugodtan hangzik a történtek után, de hiszek abban, hogy Stefan visszatér majd a helyes útra. Hiszen tudod, milyen egy vámpír élete, te magad is az vagy. Végigjártad már és akármennyire is próbálsz nem az lenni, aki most vagy, mégis van egy jó éned. Most te vagy a jófiú – mosolygott kedvesen Elena és a férfi szemeit méregette. – Ne haragudj, ha túlságosan őszinte vagyok, de… most már csak rád számíthatok. Félek, baj közeleg. És ne… ne aggódj amiatt, ha te is félsz. Ez természetes… még nálatok is.

 - Nem, Elena. Nem az – szólt közbe végül Damon, miközben felállt a lány mellől és lehajtotta a fejét a padló felé. – Nem félhetek. Az nem vámpír-dolog. Te vagy ember, neked szabad félned. Mert hozzád tartozik. De én ki tudom zárni. Ki kellene tudnom zárni! – temette egy másodpercre arcát a kezei közé. – Sosem fogod ezt megérteni, Elena. Hidd el nekem… - guggolt le a lány elé és a lábaira tette a kezeit. – Féltelek téged… nem magamat, hanem téged – suttogta halálra vált arccal. – Sosem féltettem még senkit. És ha igen, akkor elfojtottam az érzést, és megöltem azt, aki iránt éreztem – vallotta be. – Nem tudom, mit tegyek, hogy ne essen bajod. Stefan már bármire képes. De ő az öcsém! Nem tudnám bántani… hacsak… nem bántana téged… - nézett fel félszegen Elenára.

 - Mi…? Ha engem… bántana, te képes lennél akár őt…? – tette fel befejezetlenül a kérdést Elena, de tudta már azt, amit eddig nem.

Viszont választ már nem kapott, mert Jeremy sietett be az ajtón, Alaric-kal a nyomában és a levegőt kapkodva fékezett le Elena előtt. – Öltözz fel. Vagy mindketten, bánom is én! Az a nő elárult nekem valamit! Mégpedig hogy a Lockwood birtokon van valami! Amit csak arra vár, hogy mi megtaláljuk – indult volna el ismét a bejárat felé, mikor szemben találta magát Freyjával. Ijedten felhőkölt és lefékezett. – Freyja… mit szeretnél? – tette fel a kérdést barátságosan a fiatal fiú, mire a nő elégedetten elmosolyodott.

 - Katerina… a kripta… oda menjetek… ő tudja… a koporsó - suttogta visszhangozva, de Elena rögtön odalépett Jeremy mellé. Számára láthatatlan volt a halott boszorkány.

 - Jeremy, mit látsz? Itt van? Most is? – sorjázta a kérdésekkel, majd oda nézett, ahová Jeremy is.

Alaric már kisétált az ajtón, hogy az autóba üljön, de Jeremy csak ekkor nézett Elena szemeibe. – Azt mondja, hogy Katherine-hez kell mennünk. Ő tud valamit, amit mi nem. Valamit, arról a névtelen koporsóról, ami a megoldás lehet Stefan megölése érdekében. De Katherine a kriptában van… - pislogott kicsit félve Elenára az öccse.

 - Nem érdekel, hol van – lépett oda melléjük Damon is, már kabátban. – Ha tudja, akkor odamegyünk. Ha tényleg ott van, akkor egy kis vérrel lehet majd rá hatni – sietett le vámpírgyorsasággal a pincébe, hogy két tasakkal térjen vissza. – Megmentem az öcsémet – nyelt nagyot Damon, a szemeiben pedig felcsillant az elszántság.

~*~

Rebekah az anyja kezébe adta a hozott ruhákat, majd Klaus mellé sétált. – Mondott valamit? – kérdezte suttogva, de Klaus csak némán pislogott rá, majd a fülére mutatott és utána Esther-re. – Rendben – sóhajtott nagyot, majd egy koporsóra ült és csendben várta, hogy anyja visszatérjen.

 - Anyám, amúgy mit is mondtál a mi drága édesapánkról? – köpte Klaus dühösen a szavakat, erősen kihangsúlyozva a „drága” szót. – Ugye azt, hogy ha visszajön, megöl engem és a húgomat is? – nézett Rebekah-ra vigyorogva, viszont a lány nem értékelte ennyire a dolgot és feszülten pattant fel.

 - Miről beszélsz? Anyám, miről beszél?! – fordult indulatosan az anyja felé, aki már éppen feléjük sétált, modern ruhákban.

 - Az igazat mondja. Mikael visszatér hamarosan. És aki Niklaus mellett áll… lassú halál vár rá – meredt fiára nyugodtan. – Sajnálom. Te ástad ki magadnak a gödröt. Törődj is bele, hogy eltemetkezhetsz benne.

 - Persze, de csak az apám után – forgatta meg a szemeit, majd nagyképű vigyorral megállt. – Nos, anyám… mivel lassan 1000 éve a koporsóban vagy már, úgy gondolom, nem sokat tudhatsz Mikaelről. Évek óta nem hallottunk felőle. Biztosan leállt.

 - Ne becsüld alá a teremtődet, Niklaus. Ő mindig a nyomodban lesz! – vigyorgott Esther gonoszul, de aztán a bejárat felé kapta a fejét és meglátta a közeledő Stefant, aki egy mobilt tartott a kezeiben.

 - Teljesítetted a feladataidat, Stefan barátom? – kérdezte tőle Klaus.

 - Igen… mind Elenáéknál, mind pedig Katherine-nel – bólintott határozottan.

~*~

Katherine csendesen olvasgatott… talán már órák óta, hogy senki nem kereste. De ki is kereshette volna itt, ahol senki nem is keresné, vagy kutatná?

Nagyokat sóhajtott. A verbéna lassan kiürült a szervezetéből és elmúltak a fájdalmai. De az érzés… miszerint Stefan becsapta és ő hozta ide még az ő jég szívét is meghasogatta.

 - Zavarunk az olvasgatásban? – törte meg a feszélyezett csendet Damon férfias hangja, nyomában Elenával, aki a két tasak vért tartotta a kezében.

Katherine feléjük sem fordult, lapozgatott tovább. – Mit akartok ti tőlem? Nevetni rajtam? Egyáltalán honnan tudjátok, hogy itt vagyok? – fordult Katherine az érkezők felé, Jeremy pedig elmosolyodott és Freyjára nézett, aki bólogatott, miszerint itt van a kérdések ideje.

 - Tudjuk, hogy tudod, ki tudja megölni Klaust. Csak nem értjük, miért nem tetted meg eddig – szólalt meg Jeremy, rekedtes hangon.

Katherine fáradtan és fásultan elnevette magát. – Mert nem tehetem meg egyik percről a másikra. Ez tökéletes megtervezést igényel. A medált odaadni Stefannak, szinte küzdelem nélkül… tényleg hiba volt. De már nem érdekel. Én itt rohadok meg, nem tök mindegy? – vont vállat egyszerűen és lapozgatott tovább.

Freyja Jeremyre nézett. – Mondd neki, hogy aki a koporsóban van… fáradság nélkül kihozza innen… - suttogta. Jeremy bólintott, majd közelebb sétált Katherine-hez, de Jeremy gallérját rögtön megragadta Elena.

 - Freyja azt mondja, hogy aki a koporsóban van, kihoz téged azonnal – suttogta már ő is, de Katherine ismét csak nevetett.

 - Szeretném én azt látni. Hogy Dimitri két perc alatt kihoz, mi? – nevetett továbbra is. – Nem értetek ti semmit. Menjetek innen, majd valaki elmeséli nektek estimeseként ezt a történetet, de engem hagyjatok békén – sóhajtott, de ekkor Damon közelítette meg a helyet és leguggolt mellé.

 - Nem tennéd meg… vérért sem?

 - Zacskós levest hoztatok? – fordult feléjük aztán mégis Katherine. – Nem bánom, jöhet. De nem lesztek okosabbak azzal, ha beszélek.

 - Halljuk Katherine… ki az a Dimitri? – tartott Katherine orra elé egy tasakot Elena, de éppen úgy, hogy Katherine épphogy ne tudja megszerezni.

A nő vállat vont, majd felállt és feléjük fordult. – Az Ősi Boszorkány egyik legerősebb leszármazottja. Elvileg ő sosem öregszik. Talán Freyja unokája lehet, vagy fia. Ő tudja a medál titkát. És használni is tudja. De nem teszi meg akárkinek, ebben biztosak lehettek. Hacsak nem böki a csőrét annyira Klaus, hogy magától megtegye.

A csípőjére tette a kezét, majd ismét nagyot sóhajtott. – De talán neked Elena… bármikor megtenné! – vigyorgott kegyetlenül, mire Elena érdeklődve és kíváncsian nézett rá. – Ja, a legfontosabbat kifelejtettem. Dimitri körülbelül akkor volt nagy szám, mikor én életben voltam még. Nagyon jóképű és vonzó férfi volt, minden nő őt akarta. Persze csak titokban. Az etikett akkoriban tiltotta a házasság előtti csapodár életet. Én megszegtem. És szégyent hoztam a családra – vontam vállat, még mindig vigyorogva.

 - Jézusom… azt akarod mondani, hogy… - akadt Elenában a szó, ahogy jött benne a felismerés, Katherine pedig bólintott.

 - Pontosan, drága hasonmásom. Ő a te ősöd. Az én lányom apja, aki nélkül te nem lennél itt ma! – mosolygott kislányosan.

VII. fejezet - Az Ősi Boszorkány

Jeremy sebes léptekkel vágtatott fel a hálószobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Izgatottan a hajába túrt, mégis valami káprázatos, melengető mosoly ragyogott az arcán. Ki lehet ez a nő? Vajon melyik oldalon áll? Jó vagy rossz? Számtalan kérdés keringett a fejében, miközben a szekrényének támaszkodott és nagyokat lélegzett, de valami hideg szellő végigsimított a gerincén.

Rögtön odakapta a fejét és a levegő is a tüdejében maradt, ahogy megpillantotta a mosolygó nőt a háta mögött ismét. – Mit akarsz? Miért jöttél? – kérdezte, a lélegzetét visszafojtva, de csak egy szélesebb mosolyt váltott ki a nőből. – Beszélj… nyitott vagyok rá… - szorította össze szemeit, a nő pedig közelebb lépett hozzá és a fülébe suttogott.

 - Lockwood birtok... Niklaus és Elijah… az egész család… vidd magaddal Őt is… - mutatott a földszint felé, Alaricra utalva. – Én is követni foglak…  

 - Nem értem. Mi van a Lockwood birtokon? – kérdezett vissza értetlenül Jeremy, de tudta, nem mondhat ellent. Ő is véget akar vetni ennek a helyzetnek. És Klausnak el kell tűnnie innen.

 - A nyaklánc… a koporsó… Klaus koporsói… egyetlen egyen nincs név… az kell majd nektek… - visszhangozta segítőkészen és Jeremy kezére nézett, a gyűrűt keresve, amit meg is talált a tekintete.

 - Várjunk csak… - jött Jeremyben a felismerés, miután a nyaklánc szó legalább milliószor elhangzott a fejében. – Te vagy… te vagy az Ősi Boszorkány… - döbbent le Jeremy. – Ezért tudod ezeket. Te tudod, hogy kell… elpusztítani Klaust… - motyogta, mire Freyja elmosolyodott halványan. – Elenával is beszélnem kell erről. Neki tudnia kell erről.

~*~

Damon csendben ült a volán mögött egész úton, miközben visszafelé tartottak Mystic Fallsba. Ezer meg ezer gondolat kavargott benne, a szívében és a fejében. Stefan… meddig kell még az öccse árnyékában élnie Elena szemében?

 - Nem mondanál valamit? – törte meg a csendet Elena, aki feszülten üldögélt mellette. – Semmi olyat nem mondtam, amivel megbánthattalak volna – nézett Damon szemeibe, a férfi pedig az irányába tekintett.

 - Nincs is mit mondanom. – Csak ennyit tudott kinyögni, majd ismét az útra nézett.

 - Egy szóval sem mondtam az imént, hogy Stefannal akarok lenni! Én csak meg akarom menteni, hogy olyan legyen, mint régen! – csattant fel a lány, Damon pedig nagyot sóhajtott.

 - Körülbelül most festesz úgy, mint egy öt éves kislány, aki azt hiszi, megmentheti a világot egymaga – motyogta az orra alatt. – Stefant nem tudod megmenteni, amíg ő nem akarja, hogy megmentsd. Sőt, amíg Klaus nem akarja. Miért nem vagy képes ezt megérteni? Stefan elment! Érted? Elment! Ha érdekelnéd, már visszajött volna! Látod őt itt? Látod valahol? – állította le a kocsit és gyerekesen körbenézett, cinizmussal a hangjában. – Nincs sehol! Az egyetlen dolgod az lenne, hogy beletörődj! És fogadd el, hogy a Szent Stefan ismét a süllyesztőbe került! Most nincs Lexi, hogy visszarángassa! Add fel! – tette még hozzá szikrázó szemekkel, majd egy nagyot csapott az autókormányra és mély levegőket kellett vennie, hogy lehiggadjon.

Elena megszeppenve figyelt rá, szinte már a sírás határán állt, a szemeibe könnyek gyűltek, de az ajkaiba harapva tartotta vissza a nedves cseppeket. – Igazad van… teljesen igazad van… - jött ki a lányból végül. – De elfogadni nem könnyű… - húzta fel a lábait, nem érdekelve, hogy összepiszkolja az autóülést. – Viszont… nem azért akarom megmenteni, hogy… hogy ismét szerethessem… - vallotta be. – Kinéznéd belőlem, hogy képes lennék azok után, ami köztünk történt, ismét Stefannal lenni? – kérdezte és maga felé fordította Damon arcát. – Ugye tudod ezt…? – kérdezte, lélegzetét visszafojtva, Damon pedig ismét nagyot sóhajtott.

 - Menjünk vissza a birtokra – mondta inkább ezt és kinyitotta a kocsi ajtaját, majd egy pillanat alatt Elena oldalán kötött ki és előtte is kitárta az ajtót. – Viszem a cuccaidat. Menj be – adta parancsba a férfi, mire Elena kiszállt, de nem mozdult. – Hallottad, nem? Menj be a nappaliba! – hangsúlyozta ki ismét erősen.

 - Nem! Nem megyek be! Nem vagy az apám, hogy megmond! Te… te nem akarsz beszélni a tegnap estéről, pedig muszáj lesz megbeszélnünk! – csattant fel a lány ismét, de Damon újból sóhajtott egyet, a csomagtartóból kivette a cuccokat, mindenféle arcrezzenés nélkül és elindult a bejárat felé.

Elena először csak nézte az arcát, hátha felismer rajta valamit, de… csak később jött a felismerés és a férfi után rohant. – Te… te félsz! Félsz attól, hogy megbántam a dolgot, ugye? – ragadta meg a férfi vállát. – Kérlek, nézz a szemembe!

 - Elena, nem szoktam félni. Oké? – nyitott be a birtokra és ledobta a cuccokat.

 - De most félsz – fogta még mindig a vállát a lány és maga felé fordította, bár már mérsékelten szedte a levegőt és teljesen lehiggadt az előbbi felhevülés után.

Damon beljebb sétált, egyenesen a nappaliba, majd töltött magának whiskyt és egyszerre itta ki a poharából az egészet, így tekintett vissza Elenára, valami furcsa tűzzel a szemében. – Igen, félek – sétált oda a lány elé és a szemeit kezdte el fürkészni. – Hogy nekem többet jelentett az éjszaka, mint neked. És ettől jobban félek, mint magától Klaustól – fogta meg gyengéden a lány vállát és végigsimított az arcán.

Elena megértően bólintott, bár közben nagyot nyelt és lenézett a padlóra, csak utána tekintett vissza Damon szemeibe, amik a reménytől csillogtak. Talán fényesebben, mint az éjszakai csillagok.

 - Én sosem… sosem tettem volna meg, ha nem akartam volna. Ittam, nem is keveset, de mindenre emlékszem, minden részletre – siklott végig keze a férfi arcán, mire Damon jólesően sóhajtott és lehunyta a szemeit. – Mint mondtam, nem Stefan szerelmét akarom visszakapni… hanem azt akarom, hogy újra jó legyen. Neked is ezt kell akarnod, hiszen ez volt az ára annak, hogy most élj – hajolt közelebb a férfihoz és gyengéd csókot adott neki, de ekkor torokköszörülés hallatszott a hátuk mögül és Stefan önelégült képével találták szembe magukat.

 - Ez annyira megható, annyira drámai! – tapsolt vigyorogva, gúnyosan. – Sajnos zsebkendőt nem hoztam, de meg tudnátok dobni egyel? Mindjárt elbőgöm magam – legyezett maga előtt, mintha csak a színpadon állna, és tényleg nemsokára elsírná magát.

 - Stefan…? – bukott ki Elenából szinte némán, Damon viszont rögtön Stefan elé sétált, ezzel próbálva védeni Elenát is.

 - Menj innen, Elena. Ezt elintézem én – szólalt meg Damon rekedten és próbált valami emberséget találni öccse arcán, de nem talált semmit. Mintha a régi, emberi oldala teljesen megsemmisült volna.

 - Elküldöd a kicsi Elenát? Azt hiszed, nem találom meg, akárhová is megy? – köpte gunyorosan Stefan a szavakat és keresztbe fonta karjait. – Bátyus, lebecsülsz – mondta, gyerekes arckifejezéssel. – Öhm… csak tudatni szerettem volna veletek, hogy bármivel próbálkoztok, álljatok le. Klaus mindenkinél egy lépéssel előrébb jár. És jobb lesz, ha nem hergelitek, mert talán kénytelen leszek én magam véget vetni pitiáner kis életeteknek! – emelte fel a hangját, mire Damon szánt szándékkal felnevetett.

 - Öcskös, szerepcsere? Nem áll jól, ezt ugye tudod? Bármit is tettél vagy tegyél még, olyan kis nyápic gyerek maradsz, ami 145 éve is voltál – sziszegte Damon, de szinte már a falon, mert Stefan a következő percben falra kente és a képébe vicsorgott.

 - Mivel bizonyítsam, hogy nem így van? Testvérgyilkossággal? – rántotta hátra Damont, hogy aztán ismét a falhoz lökje, még keményebben. – Elena, drágám… hozz egy karót, szükségem lesz rá – nézett arra a helyre, ahol Elena állt az előbb, de már sehol nem látta.

Csak elégedetten vigyorgott, hiszen pontosan tudta, hol jár a lány. De mire ezt végiggondolta, már az ő hátába szúródott a tűzpiszkáló vas, a szíve mellé.

Stefan felnevetett, elengedte Damont és a mellkasára nézett, ahol kijött a piszkavas tőrhegyes vége. – Szép döfés, de… úgy gondoltam, hogy fából legyen és ne belém, hanem a kezembe add! – fordult immáron Elena felé, aki ijedten pislogott hol Stefanra, hol Damonre.

 - Stefan… Klaus gyenge ahhoz, hogy téged is legyőzzön! Tudod, hogy gyenge ahhoz, hogy elmossa az emberségedet! Kérlek, térj vissza! -  könyörgött a lány, folyamatosan hátrálva, Damon pedig még a földön hevert, ahová Stefan juttatta, mikor elengedte a gallérját és próbált talpra vergődni.

Stefan arcán végigfutott valami emberség, ahogy Elena felé közelített, egyre csak növekvő fogakkal, és már magához rántotta a lányt, hogy feltéphesse a nyakát, mikor valami facsarást érzett a szívében… de nem külső hatás miatt… a bensője tiltakozott valami ellen…

Damonre nézett, aki éppen feltápászkodott, ő maga viszont… erősen visszafogta magát, és egy perc alatt köddé vált…

Damon Elena mellett termett, a lány már alig tudta visszatartani a könnyeit, és Damon mellkasára bújt, hogy ott engedje ki a nedves cseppeket…

~*~

Esther fel és le sétálgatott, miközben Rebekah ruhákat szerzett neki, Klaus pedig őt fürkészte folyamatosan. – Anyám, mielőtt kirobbanhatnál a külvilágba, beszélnünk kellene erről – emelte fel az ősi medált, az anyja viszont rá sem hederített. – Anyám, kérdeztem valamit – mondta még mindig kedvesen a férfi, már-már türelmét vesztve, de ekkor se történt semmi. – Ne akard, hogy olyan eszközökhöz folyamodjak, mint legutóbb.

 - Hogy megölj? – termett előtte az anyja, gyilkos szemeket meresztve a fiára. – Akkor nem tudsz meg semmit – vigyorodott el ravaszul. – De a helyedben… én nem emiatt a nyaklánc miatt aggódnék. Visszahoztál engem… itt van a nyaklánc. Tudod, mit jelent ez? – tette fel a kérdést a nő és összefonta mellkasán a karjait. – Mikael eljön. Túl sok nyomot hagytál magad után. És ha Ő eljön… te meghalsz! És magaddal rántod a saját húgodat is! – ordította már magán kívül.