XI.
fejezet – Az áruló
A zene
talán már mérföldekről hallható volt, amely hívogatta Mystic Falls lakóit némi
szórakozásra. Talán csak egy egyszerű bál, de Elena egyre csak azt érezte,
mintha az Oroszlán Barlangjába tenne látogatást… és bármikor keresztben
lenyelhetnék. De most sem saját életét féltette. Hanem szeretteiét. Főleg
Bonnie-ét és Jeremyét. Bár utóbbi jelenléte ellen talán nem tiltakozott annyira
senki, mint ő maga. De az öccse volt az egyetlen kapcsolat a túlvilággal. És
azzal a boszorkánnyal…
Stefan
pedig… ő már teljesen más. Vagy Klaus igézete alatt áll, vagy pedig a saját
feje után megy, de rossz úton. Mindenesetre… ma este minden kiderül.
Klaus
„kölcsönbirtokán” teljes pompa, fényáradat várta őket. Már maga az előtér csupa
jóval kecsegtette az érkezőket, valami olyasfajta üzenettel, miszerint: „Aki
elmegy, az hatalmas hibát követ el!”
- Klaus jól ért a mások manipuláláshoz –
motyogta az orra alatt Elena, ahogy körbenézett, de tekintete Damon arcát
időzött pár másodpercig, aki egy bíztató vigyort küldött felé, utána azonban a
tekintete keresőbe váltott át és beljebb sétálva már minden figyelmét egy
bizonyos személy kötötte le. Maga a „főgonosz”. Klaus egy lány társaságában
ácsorgott, az elbűvölő mosolyt szinte odaragasztották a képére, mire Elena csak
megforgatta a szemeit. Ő valaki teljesen mást keresett. Már ha az utóbbi időben
volt bármi különbség Klaus és Stefan között…
- Akkor most ideje lesz külön utakon járnunk
egy rövid ideig – suttogta az idősebbik Salvatore a fülébe. – Nyugi, csak ma
este. Tudom, hogy többet nem bírnál ki nélkülem – vigyorodott el pimaszul, majd
egy kacsintás után elillant.
Elena
elnéző mosollyal nézett utána, aztán ő maga is beljebb sétált. Látta, hogy Bonnie
rátalál Stefanra. Bár a fiú tekintete túlon túl furcsa volt ezúttal. Valami
furcsa gonosz csillogás látszódott benne.
De mire ő
is odaléphetett volna a duó mellé, Klaus már előtte is állt és vigyorogva
méregette az arcát. – Látom, még mindig nem tettél le a kis Stefanról. Pedig
jobban járnál. Hidd el, rá már feleslegesen vársz – kezdett el beszélni, gonosz
fénnyel a szemében, de jókedvét egy pillanatra sem volt rest kimutatni.
- Stefannak van emberi oldala. Én ezt tudom –
válaszolta a lány, szinte fel sem véve Klaus szavait. Nem dühítette fel. Ha
Klausnak van valami célja, hát akkor az az, hogy mindent egy pillanat alatt
leromboljon. De ezt most nem érheti el. Ma este nem.
- Tényleg? – kérdezte a férfi. – Egy ripperről
beszélsz, ne feledd. Aki az én utasításaimat követi – húzta ki magát, mintha
lenne mire büszkének lennie.
De a
következő másodpercben Klaus Elena füléhez hajolt. – Most jól figyelj rám… semmit
nem tehettek ellenem. Akármit tesztek, egy lépéssel előttetek járok – súgta
sátáni hanglejtéssel. – És tévedtek, ha azt hiszitek, nem jövök rá mindig, mit
tesztek ellenem… - fordította maga felé keményen Elena arcát az állánál fogva,
Elena pedig meg mert rá esküdni, hogy egy pillanatra látni vélte Klaus
bólintását Stefan felé, aki éppen Bonnie-val táncolt.
- Mi… mi nem… - kezdett volna bele Elena,
már-már majdnem könnyes szemekkel, mikor ismét kemény rántás az állán és
ezúttal szembesült az igazsággal… Stefan ugyanis abban a pillanatban, ahogy
Elena odanézett, valami átlátszó anyaggal teli fecskendőt döfött legjobb
barátnője hátába, mire a lány… Stefan kezeibe omlott ájultan.
Elena
megnyikkanni is elfelejtette, de a mellette álló férfi ekkor már a karját is
ragadta, hogy megmozdulni se tudott. A körülöttük levő emberek meg se
rezdültek. Stefan pedig… elvitte az ájult lányt… de előtte még egy ördögi
vigyort produkált, egyenesen Elena szemeibe nézve.
- Mint mondtam, mindig egy lépéssel – engedte
el Klaus, majd nevetve odébbállt, Elena pedig próbált magához térni… Damon… és
Jeremy… ők hol lehetnek…? Nem mert tenni semmit sem… az emberek nem vettek
észre semmit. Neki viszont ordítani támadt kedve. De a résztvevők… bizonyára
igézet alatt állnak… és csak… csalik voltak… vagy maga a „díszlet”, hogy élethű
legyen a bál…
A lábai
maguktól indultak el… maga sem tudta, hogy merre, csak el… egyenesen. Amerre a
szíve vitte. Bonnie után… vagy talán hogy Damont előkerítse… megkérje, hogy
vigye innen Jeremyt… Stefan áruló lett… és erre a gondolatra hirtelen ismét
lefagyott. Megállt ott, ahol éppen járt… már teljesen egyedül. És folyni
kezdtek a könnyei a szeméből. – Miért…? Miért árultál el minket…? – kérdezte a
semmitől, megszakadó szívvel, a könnyeit törölgetve. A félelem és a fájdalom
egyszerre szorongatta a szívét. Valamit tennie kell!
Körülnézett.
Damon már közeledett felé, ugyanolyan ijedt arcot vágva. Bár bizonyára ő nem
sejtett semmit. – Damon… - kezdett bele Elena, és rögtön megállt a férfival
szemben. – Stefan… elvitte Bonnie-t… tudta! Tudta, mi a másik… lehetőség!
Elvitte őt…! – súgta panaszosan, fájóan, mire a férfitól egy hatalmas nyelést
kapott válaszul és izzó tekintetet.
- Elena, most figyelj – fogta a lány arcát a
kezei közé. – Most hazamész. Neked már nincs itt keresnivalód. Ha tényleg ez
történt… már nincs. Bonnie nélkül nincs. Megkeresem Jeremyt. Utána pedig
előkerítem az öcsémet, ha a föld nyelte is el! – sziszegett már a mondat végén,
mire pedig Elena megszólalhatott volna, ott sem volt. Mint egy árny… eltűnt…
~*~
Klaus még
mindig nevetve sétált a birtok egyik eldugott része felé. A győzelme teljes
sikerében volt. Legalábbis ő úgy hitte, már nem veszíthet.
Tapsolva
lépett be a koporsói közé. – Briliáns volt, Stefan! – szólalt meg, jeges
hangon, de ahogy körülnézett, sehol nem látta az említett férfit. – Stefan? –
kérdezte ismét, még mindig a semmitől, amikor ugyanis egy levélre lett
figyelmes, ami a földön hevert. Eldobottan… mellette pedig a Bonnie-ba
mélyesztett üres fecskendő és… egy tőr… amivel az Ősöket lehetett „halottá
tenni”...
Odalépett
és felemelte a fecnit.
„Klaus,
Bizonyára láthatod, hogy szavahihetőségem kétségbe vonható.
Eszem ágában sem állt visszajönni ide. Mi több, Elenát bántani sem. Az egyetlen
célom nem más, mint… a TE legyőzésed!
Egyébként… a helyedben egy bonyolult matematikai műveletet
is elvégeznék a koporsók számát illetően.
Stefan”
Klaus
pedig rögtön felkapta a fejét, és az említett tárgyakra nézett, gerjedő
haraggal. Kettővel kevesebb… és ez nagy nyelésre késztette. – Átkozott…! Az
átkozott…! – sziszegte éledező dühvel, a következő pillanatban pedig… ami
mozdítható volt… a földön végezte…
~*~
Bonnie
fájó fejjel kezdett ébredezni, majd mire teljes tudatába került, a nyakához
kapott, ami szintúgy hasogatott. – Mi… mi történt…? – kérdezte, összeszűkülő
szemekkel, még mindig küzdve az álom szörnyeivel és az ébredés igazságával.
Maga mellé
nézett… mozgás… egy autóban ül. Stefan autójában. A másik oldalán pedig maga
Stefan ült. A férfi, aki az este folyamán leszúrta a fecskendővel, most teljes
nyugodtsággal vezet a nagyvilágba.
- Hol vagyok? – telt meg Bonnie hangja
élettel, mire a férfi arcán megjelent egy vigyor. – Stefan, ez nem jó vicc!
Miért csináltad? Miért árultál el minket? Egyáltalán honnan tudtad, hogy mit
aka…
- Háp-háp-háp – jöttek ki furcsa hangok az
ifjabbik Salvatore szájából, belefojtva ezzel Bonnie-ba a szavakat. – Nem
tudtam, mit akartok. De ha te benne voltál, nagyjából sejtettem, hogy kb az
jön, hogy ha én nem arra a dallamra táncolok, amit ti furulyáztok, előtérbe
kerül valami B terv – vont vállat. - És nem vagyok áruló! – folytatta, miközben
ismételten vállat vont. – Megtettem, amit Elena kért – mosolyodott el ismét, a
következő pillanatban a hátsó ülésről furcsa hangok szűrődtek. Mintha csontok
ropogtak volna.
Bonnie
odakapta a tekintetét és ijedten a szája elé kapott, Stefan viszont egy
kiszélesedett vigyorral meredt továbbra is az útra. – Jó reggelt, Elijah!
Bizonyára már meguntad a koporsóban töltött napokat! – beszélt, hátra sem
nézve, ravasz vigyorral a képén.
