Sziasztok!
Hát régen volt már új fejezet, de ezt egy "lemerülés" okozta. De most egy kissé komolyabb fejezettel sikerült visszatérni. :)
Jó olvasást és még mindig két komi egy új fejezet :)
Rebekah a körmeit figyelte egy koporsón ülve és nagyokat sóhajtva jelezte, hogy ő unatkozik bezárva. – Nick, miért nem mehetünk ki innen? – fordult Klaus felé unottan, majd ismét a körmeire figyelt, de már összeszorított fogsorral. – Éhes vagyok. Nem illik éheztetni egy ősvámpírt – nyögte ki feszülten, majd villámgyorsan felpattant és a nem messze álló bátyja előtt termett.
- Nyugodj meg, Rebekah. Amint Stefan visszatér, már nem is leszel annyira éhes – mosolyodott el ravasz csalafintasággal, és megfogta a húga vállát. – Addig is ellenőrizd legkedvesebb barátunkat – bökött a koporsó felé, amin a húga még néhány pillanata üldögélt.
Rebekah arcán egy vigyor jelent meg. – Ha már ilyen szépen kérted – sóhajtott fel színpadiasan, majd odasétált, a sikátorban minden lépte visszhangot vert, majd mintha egy legyet emelt volna fel, felnyitotta a koporsó fedelét. – Még mindig jól fest, 500 év után is… - mondta nevetve, de aztán ismét bátyja tekintetébe fúrta szemeit. – De ha az ősi boszorkányra volt szükséged a nyakláncnál, miért nem ébresztetted fel ezt? – mutatott a férfira, aki lehunyt szemekkel feküdt a párnázott koporsóban, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy 500 év fekszik abban a koporsóban. A bőr még ott pirosodott az arcán, az erei pedig hordozták a vért az egész testében. Ami csakis annyit jelenthetett, hogy dobog a szíve…
- Húgocskám… az ősi boszorkány neked volt puszipajtásod, de engem nem szívlelt. Bizonyára a drága pici unokája szintén így van velem – ült le a koporsó szegélyére és belebámult. – És nem mellesleg… azért van velünk, hogy még véletlenül SE ébressze fel senki! Ez egy boszorkány! Vagyis varázsló… aki mindent tud, amit érdemes tudni a mágiáról. Többet tud, mint mi – nézett húga igéző szemeibe. – És ezt ellenünk használná. Tudod jól, hogy nem tudjuk megölni. Nem áll a birtokunkban az az információ, amivel őt megölhetnénk. Viszont… ha itt van velünk és senki nem tudja, így csak jól járhatunk – folytatta tovább, majd egy nagyot nyelt.
- Azt hittem, hogy majd… Katerinát akarod vele zsarolni – mondta akadozva Rebekah, szúrós szemekkel meredve Klausra.
- Nem, húgocskám. Katerina okos e nélkül is – igazította meg az inge gallérját. – És szívesebben szövetkezem olyanokkal, akiket nem kell fenyegetnem ahhoz, hogy velem legyen. És mielőtt megszólalnál, Stefant sem kényszerítettem… ő dönthetett – vont vállat, de ekkor torokköszörülést hallott a háta mögül és mikor megfordult, megláthatta Stefan megsanyarodott képét és éppen Klaus felé emelte Elena nyakláncát, véres ajkairól pedig még mindig csöpögött a vér, úgy meredt maga elé, de nem Klausra, se nem Rebekah-ra. – Nocsak, nocsak… ahogy látom, valaki tökéletesen teljesítette a feladatát – sóhajtott összecsapott kezekkel és elégedetten elvigyorodva vette át Stefantól az ősi medált.
- Mit akarsz most csinálni? – szólalt meg rekedten Stefan, mire felhangzott Klaus jeges kacaja.
- Egyszerű, barátom. Felkeresem azt, aki ért ehhez – bökött a fejével a kezében tartott medálra, majd egy koporsó elé lépett és felnyitotta. – A legjobb barátnőt – sóhajtott színpadiasan, majd a tőrre csúszott a keze, ami a koporsóban tartotta az elfonnyadt testet és nem engedte életre kelni.
Hirtelen rántotta ki és rögtön földre is hullt a tőr. – Ideje felkelni, anyám! – suttogta Klaus, a női arcot simogatva…
~*~
A Salvatore panzió nappalija feltöltődött napfénnyel, de ugyanakkor valami élet hiányzott onnan még mindig. Stefan… az ő alakja nem volt abban a pillanatban sehol… Elena ezen gondolkodott, mikor az ajtófélfának támaszkodva iszogatta a kávét és elszorult torokkal gondolt arra, hogy Stefan megölte volna, ha Katherine nem cserél vele helyet… a bögréje mélyébe bámult, erősen koncentrálva, hogy ne legyen könnyekkel megspékelve a koffeinadagja, de nehezen tartotta magát. Stefan elsüllyedt… a gonoszság legmélyebb árkába veszett és nem lesz képes onnan kimászni… és ezzel már ideje lesz szembesülnie ő magának is… nem szeretheti már őt. Mert fáj neki ez a heves érzelem… ugyanakkor… egy másik készül feltámadni. Vagy inkább élni. Mégpedig az, amit Damon iránt érzett… gyűlölet, majd barátság… egyre szorosabb kötődés, mire mára már vonzalommá nőtte ki magát… vagy annál is többre?
- Min töröd a fejedet? – hangzott fel a mély, ismerős hang a háta mögül, de nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja: Damon éppen jön lefelé a lépcsőn. – Kipihented magadat? – sétált be mellette a nappaliba, majd egy italt töltött magának és mielőtt kiitta volna, végigmérte Elena alakját. – Látszólag túlságosan szűzies lettél. Ez a garbó és farmer… mellé ilyen összekötött haj… - fintorodott tréfásan, mire Elena szúrósan pislogott rá. – Nem tudtam, hogy egy ilyen átgondolkodott éjszaka ilyenné tesz majd. Ha tudom, rád töröm az ajtót – vont vállat és elvigyorodott. – De a fenébe, még így is nagyon tetszel! – tette hozzá már kedves mosollyal, mire Elena is zsebre vágta a szinte égető tekintetét és apró mosollyal hajtotta lejjebb a fejét.
- Nem kell tréfálkoznod, hogy jobb kedvem legyen, mert… nem vagyok szomorú. Ellenkezőleg! – sóhajtott hatalmasat a lány. – Végre úgy érzem, hogy amit le kell zárnom, azt lezártam – bólintott egyet, Damon szemeibe mélyesztve saját tekintetét. – Egy olyan férfit nem akarok szeretni, aki megölt volna – telt meg keserűséggel a hangja, de még azelőtt megrázta a fejét, mielőtt egy könnycsepp kihullott volna a szeméből. – És hogy az ilyen gondolatoktól megkíméljem magamat, úgy döntöttem, hogy ma nem maradok Mystic Falls közelében – jelentette ki, mire Damonből egy szélesebb vigyort váltott ki és a férfi oda is lépett a lány elé.
- Na hová megyünk? – tette le az italt és kíváncsisággal várta a lány válaszát, közben pedig elmélyült a gyönyörű mogyoróbarna szemekben, próbálva meggátolni, hogy a lány akaratlanul is megigézze ezzel a pillantással. – Ne is gondolj arra, hogy nem viszel magaddal. Itthon hagyni a legjobb barátodat… - sóhajtott színpadiasan, ártatlanul pislogva. – Tudom, hogy rám gondoltál útitársnak.
- Jézusom, hogyan tudtad kitalálni szívem leghőbb vágyát? – nevetett fel Elena is, mindenféle aggály nélkül. – Jól van, nem bánom, ha velem jössz. De nem tudom, hogy hová akarok menni, szóval… - vont vállat.
- Bele a vakvilágba? – dörzsölte össze kisfiús izgatottsággal a kezeit a férfi. - Nem baj, kislány, megyek utánad. Vagyis melletted, vagy akárhol. Határ a csillagos ég – rántott egyet a vállán.
- De akkor siess. Nem akarom, hogy valaki is valami gonddal álljon elő, hogy miért ne szabadulhatnék meg kicsit Mystic Fallstól.
- Jól van. Ööööööööt perc… - mondta nőies hangon Damon, majd elbillegett Elena mellett, mintha csak tűsarkú cipő lenne a lábán, mire Elena tréfásan csapott egyet a vállára. – Hé, most mi van? Mind ilyenek vagytok – mosolyodott el ártatlanul, majd felsétált a lépcsőkön.
~*~
Lassan lement a nap… Caroline pedig a suli tornatermében éppen osztogatta a különböző feladatokat.
- Szóval, srácok… mint a szalagavató fő szervezője, tökéletes munkát várok mindenkitől. Ha valaki nem tudja elvégezni a rá szabott feladatot, inkább jelezze, minthogy a feje tetejére álljon a buli egy baki miatt. Köszönöm – sóhajtott, majd lejjebb vett a komolyságból és elmosolyodva fordult a fejét csóváló Bonnie felé. – Most mi a baj, Bonnie? – kérdezte tőle ártatlan mosollyal.
- Semmi, Care. Csak meglep, hogy annyi év elteltével semmit nem változtál – nevetett fel, majd felállt és odasétált a barátnője mellé. – Elena remélem, eljön majd… Stefan valószínűleg nem fog megjelenni, de azt hiszem, ki is zárnám innen, ha betoppanna… - morgott, majd felsóhajtott és összecsukta a könyvét. – El sem hiszem, hogy végzősök vagyunk – mosolyodott el ismét és körbenézett.
Caroline az órájára nézett. – Bosszant, hogy Tyler nincs még sehol. Remélem, nem valami szőkével üldögél a Grillben – szórt szikrákat a szeme, majd felsóhajtott.
A következő pillanatban pedig hirtelen minden a feje tetejére állt… a mennyezetről lufik kezdtek el hullani, pedig a kötél meg sem mozdult. – Bonnie! Te csinálod ezt? Tudod, mennyi időbe telt? – kérdezte zaklatottan Caroline, szinte a haját tépve, miközben már a lufikat rugdosta arrébb a közelből. – Te jó ég, ez megint egy plusz éjszaka lesz, míg rendbe hozzuk – siránkozott.
- Ácsi, Caroline! – csattant fel Bonnie is, de nem emelte fel a hangját. – Nem én voltam. Szerinted szándékosan tettem volna ilyesmit? – kérdezte, majd a háta mögé nézett, és látta a közeledő Jeremyt, aki szintén a lufikba rugdosva közelített feléjük.
- Itt mi történt? – kérdezte, amint odaért, és a hátizsákját rendesen megigazította, miközben Caroline háta mögé meredt. A szőkeség már szinte őrjöngött a dühtől, ezért figyelembe sem vette a fiatal srácot. – Látom, a barátnőd nem partiképes most – hajolt Bonnie-hoz egy csókra mosolyogva, majd nagy levegőt vett. – Nem lenne kedved lelépni innen? Care most úgysem fog lehiggadni egy ideig – nevetett halkan, mire Bonnie nyelt egyet.
- De, mehetünk. A segítségem persze nem jut eszébe – mondta szánalmas pillantást vetve a lányra, majd megfogta Jeremy kezét, immáron mosolyogva.
A fiú boldogan fordult volna meg, de ekkor… ekkor látott egy elsuhanó alakot. Valahol a léggömbök között… egy már idősödő nőt látott… aki pár pillanatig ugyan mozdulatlanul meredt a mennyezetre, csak utána kezdett el rohanni… - Bonnie, láttad ezt? – bökött Jeremy meglepve a nő helyére, de Bonnie értetlenül pislogott rá.
- Jer, miről beszélsz? – érintette meg a lány Elena öccsének vállát.
~*~
- Végre egy szabad szállodai szoba – esett be Elena egy ajtón, szinte szó szerint, szinte zihálva, mintha menekült volna valaki elől, majd elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Damon is célba ér. – Jaj, már nagyon elfáradtam ezalatt az egy nap alatt… - panaszkodott kislányos hangon, majd lezuhant az ágyra.
- Talán az a három üveg sör nem jött jól? Ennyire kirúgni a hámból… - dőlt mellé Damon is és végigmérte a lány alakját mosolyogva. – Nagyon fog fájni a fejed holnap reggel, ha már ennyi kiütött… - simogatta meg a lány arcát gyengéden a férfi, majd felült. – De hogy is osztozunk? Csak ez az egy szabad szoba volt ebben a szállóban. Kanapéra küldesz? – sóhajtott Damon, Elena pedig nagy szenvedések árán szintén felült.
- Nem… - rázta meg a fejét a lány. – Nem küldelek sehová. Itt maradsz… mellettem… - nézett végig a férfin, aki szinte már feltűnően is józan maradt. – Nem akarok egyedül lenni este… tegnap sem esett jól egyedül maradni – vett nagy levegőt, majd álmosan pislogott egyet.
- Szólhattál volna. De most… mivel kicsit sem vagy önmagadnak nevezhető… - hajolt a lány lábához a férfi, hogy lehúzza róla a tornacipőket egyesével. -, most segítek neked! – állt fel, hogy Elena táskájához lépve előhúzzon egy rövidnadrágot és egy kis toppot, majd visszaült a lány mellé és lehúzta a kardigánját. Közben millió érzelem tombolt benne, de a lány nem volt önmaga… így nem akart semmit, mert a lány… ezer százalékosan máshogy vélekedne a dologról holnap, mint most. – Fürdeni majd holnap fogsz – súgta még, majd Elena kezét megfogva egy pillanatra, húzta le róla a felsőt és nagyot kellett nyelnie a lány kidomborodó melleit látva, ahogy csak egy vékony melltartó takarta előle őket.
Villámgyorsan akarta ráadni a pizsama felsőt a lányra, de Elena megragadta a kezét és eldobta a toppot. – Nem kell… nem kell és kész… - ismételte meg, majd Damonre nézett mosolyogva.
A kezei lassan felcsúsztak a férfi gallérjára és úgy húzta közelebb magához, de a férfi még azelőtt megállt, hogy megérinthette volna az ajkait. – Nem vagy most önmagad, Elena – suttogta erőtlenül, alig bírva visszatartani magát, viszont a kezei már a lány combját simogatták.
- Ha kell… írásba adom neked most, hogy nem… nem fogom megbánni… - rázta meg a fejét érzéki mosollyal a lány és mire a férfi bármit is reagálhatott volna, finoman tapadt szája a lány ajkaira és Elena kezei szinte rögtön a nyaka köré is fonódtak. Damonben ott volt a „Megállj-érzet”, de nem volt képes rá… most nem…
De ami minden ellenkezést kimosott belőle, hogy Elena pár pillanattal később már elfeküdt az ágyon és úgy rántotta magára a férfit, égető ajkakkal tapadva a férfi ajkaira…
