VIII. fejezet – Katherine története

Katherine egy üveg bort és poharat tartott a kezében, úgy sétálgatott fel-le a saját lakásában, kortyolgatva a poharából, közben pedig már hallotta a zajokat, amiket egy váratlan látogató okozott.

 - Micsoda meglepetés – fordult Stefan felé, aki már a kanapén terpeszkedett, elégedett vigyorral terpeszkedve szét. – Mi járatban errefelé, szívem legkedvesebb Salvatore-ja? – vigyorodott el ő is és Stefan felé nyújtotta a poharát.

 - Kösz, nem kell. Tőled nem – vont vállat és felállt, megállt Katherine előtt és nagyot sóhajtott. – Tudod, van itt egy kis probléma, amiben össze kellene fognunk – húzta talpra Katherine-t és a szemeibe nézett, a lehető legmélyebben és közelhajolt a nő arcához. – Az a kis probléma pedig… sajnálatos módon TE vagy! – cselekedett rögtön és a nő hátába vágta a verbénás fecskendőt, kegyetlenül, a lehető legmélyebben.

Katherine-t váratlanul érte a támadás… nem számított rá, sőt! Valami egészen másra számított… amit már régóta nem kaphatott meg Stefantól. Hiszen a valamikor hozzáfűződő kötelék még nem halt meg a szívében… - Miért…? – kérdezte, ahogy a férfi karjaiba esett, vergődve a fájdalomtól.

 - Mert Klaus ezt akarta… mert tudod, kit rejt a névtelen koporsó - simított végig Stefan Katherine arcán, majd egy pillanat múlva már ott sem volt. Oda vitte a nőt, ahová Klaus akarta. A kriptába, ahol évtizedekkel előtte égnie kellett volna… és elpusztulnia örökre.

Katherine nem vette észre, hogy milyen gyorsan oda is értek. Minden másodperc maga a szenvedés volt, hiszen a verbéna dolgozott benne. Méghozzá kegyetlen mennyiségű…

Amire eszmélt, hogy Stefan valaki más karjaiba adja őt… és az a valaki beviszi őt oda, ahonnan nem juthat majd ki…

Homály fedte el előtte a világot már, csak fényfoltokat látott, Stefan elmosódott arcát és… a családja régi könyvét. Amiben minden benne volt… még mindig.

 - Ne hagyj itt, Stefan… mivel tudnék én ártani nektek? Semmivel… hiszen amit tudok… nem kell elmondanom nekik… - nézett könyörögve Stefanra. – Legalább vért hozz, hogy kiheverjem a verbénát… és engedj el valahogy! Esküszöm, elmegyek! Klaus nem tudja meg, hogy elengedtél! – ígérte reménykedő tekintettel Katherine, de Stefan fogta magát, és nevetve kisétált a sírból. – NE! Stefan! – ordított a férfi után keservesen, de választ már nem kapott. – Átkozott! Légy… átkozott… - motyogta fájdalommal telve, és összeszorította a fogait, miközben félelemmel telve pislogott a sötét kis helyiségben.

~*~

Damon éppen Elenát segítette fel a földről, ahová Stefan lökte, miután majdnem megharapta a lányt. – Jól vagy? Nem esett bajod? – fürkészte a lány szemeit Damon, a kanapéra ültetve, közben nagyokat sóhajtva. – Sajnálom. Ha tudom, hogy idejön, előre felkészülök. Nem tudom, mi ütött belé – ült le ő is Elena mellé.

 - Semmi baj, majd… biztosan minden rendbe fog jönni – fogta meg kedvesen Elena a férfi kezét. – És tudom, hogy ez most túlságosan nyugodtan hangzik a történtek után, de hiszek abban, hogy Stefan visszatér majd a helyes útra. Hiszen tudod, milyen egy vámpír élete, te magad is az vagy. Végigjártad már és akármennyire is próbálsz nem az lenni, aki most vagy, mégis van egy jó éned. Most te vagy a jófiú – mosolygott kedvesen Elena és a férfi szemeit méregette. – Ne haragudj, ha túlságosan őszinte vagyok, de… most már csak rád számíthatok. Félek, baj közeleg. És ne… ne aggódj amiatt, ha te is félsz. Ez természetes… még nálatok is.

 - Nem, Elena. Nem az – szólt közbe végül Damon, miközben felállt a lány mellől és lehajtotta a fejét a padló felé. – Nem félhetek. Az nem vámpír-dolog. Te vagy ember, neked szabad félned. Mert hozzád tartozik. De én ki tudom zárni. Ki kellene tudnom zárni! – temette egy másodpercre arcát a kezei közé. – Sosem fogod ezt megérteni, Elena. Hidd el nekem… - guggolt le a lány elé és a lábaira tette a kezeit. – Féltelek téged… nem magamat, hanem téged – suttogta halálra vált arccal. – Sosem féltettem még senkit. És ha igen, akkor elfojtottam az érzést, és megöltem azt, aki iránt éreztem – vallotta be. – Nem tudom, mit tegyek, hogy ne essen bajod. Stefan már bármire képes. De ő az öcsém! Nem tudnám bántani… hacsak… nem bántana téged… - nézett fel félszegen Elenára.

 - Mi…? Ha engem… bántana, te képes lennél akár őt…? – tette fel befejezetlenül a kérdést Elena, de tudta már azt, amit eddig nem.

Viszont választ már nem kapott, mert Jeremy sietett be az ajtón, Alaric-kal a nyomában és a levegőt kapkodva fékezett le Elena előtt. – Öltözz fel. Vagy mindketten, bánom is én! Az a nő elárult nekem valamit! Mégpedig hogy a Lockwood birtokon van valami! Amit csak arra vár, hogy mi megtaláljuk – indult volna el ismét a bejárat felé, mikor szemben találta magát Freyjával. Ijedten felhőkölt és lefékezett. – Freyja… mit szeretnél? – tette fel a kérdést barátságosan a fiatal fiú, mire a nő elégedetten elmosolyodott.

 - Katerina… a kripta… oda menjetek… ő tudja… a koporsó - suttogta visszhangozva, de Elena rögtön odalépett Jeremy mellé. Számára láthatatlan volt a halott boszorkány.

 - Jeremy, mit látsz? Itt van? Most is? – sorjázta a kérdésekkel, majd oda nézett, ahová Jeremy is.

Alaric már kisétált az ajtón, hogy az autóba üljön, de Jeremy csak ekkor nézett Elena szemeibe. – Azt mondja, hogy Katherine-hez kell mennünk. Ő tud valamit, amit mi nem. Valamit, arról a névtelen koporsóról, ami a megoldás lehet Stefan megölése érdekében. De Katherine a kriptában van… - pislogott kicsit félve Elenára az öccse.

 - Nem érdekel, hol van – lépett oda melléjük Damon is, már kabátban. – Ha tudja, akkor odamegyünk. Ha tényleg ott van, akkor egy kis vérrel lehet majd rá hatni – sietett le vámpírgyorsasággal a pincébe, hogy két tasakkal térjen vissza. – Megmentem az öcsémet – nyelt nagyot Damon, a szemeiben pedig felcsillant az elszántság.

~*~

Rebekah az anyja kezébe adta a hozott ruhákat, majd Klaus mellé sétált. – Mondott valamit? – kérdezte suttogva, de Klaus csak némán pislogott rá, majd a fülére mutatott és utána Esther-re. – Rendben – sóhajtott nagyot, majd egy koporsóra ült és csendben várta, hogy anyja visszatérjen.

 - Anyám, amúgy mit is mondtál a mi drága édesapánkról? – köpte Klaus dühösen a szavakat, erősen kihangsúlyozva a „drága” szót. – Ugye azt, hogy ha visszajön, megöl engem és a húgomat is? – nézett Rebekah-ra vigyorogva, viszont a lány nem értékelte ennyire a dolgot és feszülten pattant fel.

 - Miről beszélsz? Anyám, miről beszél?! – fordult indulatosan az anyja felé, aki már éppen feléjük sétált, modern ruhákban.

 - Az igazat mondja. Mikael visszatér hamarosan. És aki Niklaus mellett áll… lassú halál vár rá – meredt fiára nyugodtan. – Sajnálom. Te ástad ki magadnak a gödröt. Törődj is bele, hogy eltemetkezhetsz benne.

 - Persze, de csak az apám után – forgatta meg a szemeit, majd nagyképű vigyorral megállt. – Nos, anyám… mivel lassan 1000 éve a koporsóban vagy már, úgy gondolom, nem sokat tudhatsz Mikaelről. Évek óta nem hallottunk felőle. Biztosan leállt.

 - Ne becsüld alá a teremtődet, Niklaus. Ő mindig a nyomodban lesz! – vigyorgott Esther gonoszul, de aztán a bejárat felé kapta a fejét és meglátta a közeledő Stefant, aki egy mobilt tartott a kezeiben.

 - Teljesítetted a feladataidat, Stefan barátom? – kérdezte tőle Klaus.

 - Igen… mind Elenáéknál, mind pedig Katherine-nel – bólintott határozottan.

~*~

Katherine csendesen olvasgatott… talán már órák óta, hogy senki nem kereste. De ki is kereshette volna itt, ahol senki nem is keresné, vagy kutatná?

Nagyokat sóhajtott. A verbéna lassan kiürült a szervezetéből és elmúltak a fájdalmai. De az érzés… miszerint Stefan becsapta és ő hozta ide még az ő jég szívét is meghasogatta.

 - Zavarunk az olvasgatásban? – törte meg a feszélyezett csendet Damon férfias hangja, nyomában Elenával, aki a két tasak vért tartotta a kezében.

Katherine feléjük sem fordult, lapozgatott tovább. – Mit akartok ti tőlem? Nevetni rajtam? Egyáltalán honnan tudjátok, hogy itt vagyok? – fordult Katherine az érkezők felé, Jeremy pedig elmosolyodott és Freyjára nézett, aki bólogatott, miszerint itt van a kérdések ideje.

 - Tudjuk, hogy tudod, ki tudja megölni Klaust. Csak nem értjük, miért nem tetted meg eddig – szólalt meg Jeremy, rekedtes hangon.

Katherine fáradtan és fásultan elnevette magát. – Mert nem tehetem meg egyik percről a másikra. Ez tökéletes megtervezést igényel. A medált odaadni Stefannak, szinte küzdelem nélkül… tényleg hiba volt. De már nem érdekel. Én itt rohadok meg, nem tök mindegy? – vont vállat egyszerűen és lapozgatott tovább.

Freyja Jeremyre nézett. – Mondd neki, hogy aki a koporsóban van… fáradság nélkül kihozza innen… - suttogta. Jeremy bólintott, majd közelebb sétált Katherine-hez, de Jeremy gallérját rögtön megragadta Elena.

 - Freyja azt mondja, hogy aki a koporsóban van, kihoz téged azonnal – suttogta már ő is, de Katherine ismét csak nevetett.

 - Szeretném én azt látni. Hogy Dimitri két perc alatt kihoz, mi? – nevetett továbbra is. – Nem értetek ti semmit. Menjetek innen, majd valaki elmeséli nektek estimeseként ezt a történetet, de engem hagyjatok békén – sóhajtott, de ekkor Damon közelítette meg a helyet és leguggolt mellé.

 - Nem tennéd meg… vérért sem?

 - Zacskós levest hoztatok? – fordult feléjük aztán mégis Katherine. – Nem bánom, jöhet. De nem lesztek okosabbak azzal, ha beszélek.

 - Halljuk Katherine… ki az a Dimitri? – tartott Katherine orra elé egy tasakot Elena, de éppen úgy, hogy Katherine épphogy ne tudja megszerezni.

A nő vállat vont, majd felállt és feléjük fordult. – Az Ősi Boszorkány egyik legerősebb leszármazottja. Elvileg ő sosem öregszik. Talán Freyja unokája lehet, vagy fia. Ő tudja a medál titkát. És használni is tudja. De nem teszi meg akárkinek, ebben biztosak lehettek. Hacsak nem böki a csőrét annyira Klaus, hogy magától megtegye.

A csípőjére tette a kezét, majd ismét nagyot sóhajtott. – De talán neked Elena… bármikor megtenné! – vigyorgott kegyetlenül, mire Elena érdeklődve és kíváncsian nézett rá. – Ja, a legfontosabbat kifelejtettem. Dimitri körülbelül akkor volt nagy szám, mikor én életben voltam még. Nagyon jóképű és vonzó férfi volt, minden nő őt akarta. Persze csak titokban. Az etikett akkoriban tiltotta a házasság előtti csapodár életet. Én megszegtem. És szégyent hoztam a családra – vontam vállat, még mindig vigyorogva.

 - Jézusom… azt akarod mondani, hogy… - akadt Elenában a szó, ahogy jött benne a felismerés, Katherine pedig bólintott.

 - Pontosan, drága hasonmásom. Ő a te ősöd. Az én lányom apja, aki nélkül te nem lennél itt ma! – mosolygott kislányosan.

VII. fejezet - Az Ősi Boszorkány

Jeremy sebes léptekkel vágtatott fel a hálószobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Izgatottan a hajába túrt, mégis valami káprázatos, melengető mosoly ragyogott az arcán. Ki lehet ez a nő? Vajon melyik oldalon áll? Jó vagy rossz? Számtalan kérdés keringett a fejében, miközben a szekrényének támaszkodott és nagyokat lélegzett, de valami hideg szellő végigsimított a gerincén.

Rögtön odakapta a fejét és a levegő is a tüdejében maradt, ahogy megpillantotta a mosolygó nőt a háta mögött ismét. – Mit akarsz? Miért jöttél? – kérdezte, a lélegzetét visszafojtva, de csak egy szélesebb mosolyt váltott ki a nőből. – Beszélj… nyitott vagyok rá… - szorította össze szemeit, a nő pedig közelebb lépett hozzá és a fülébe suttogott.

 - Lockwood birtok... Niklaus és Elijah… az egész család… vidd magaddal Őt is… - mutatott a földszint felé, Alaricra utalva. – Én is követni foglak…  

 - Nem értem. Mi van a Lockwood birtokon? – kérdezett vissza értetlenül Jeremy, de tudta, nem mondhat ellent. Ő is véget akar vetni ennek a helyzetnek. És Klausnak el kell tűnnie innen.

 - A nyaklánc… a koporsó… Klaus koporsói… egyetlen egyen nincs név… az kell majd nektek… - visszhangozta segítőkészen és Jeremy kezére nézett, a gyűrűt keresve, amit meg is talált a tekintete.

 - Várjunk csak… - jött Jeremyben a felismerés, miután a nyaklánc szó legalább milliószor elhangzott a fejében. – Te vagy… te vagy az Ősi Boszorkány… - döbbent le Jeremy. – Ezért tudod ezeket. Te tudod, hogy kell… elpusztítani Klaust… - motyogta, mire Freyja elmosolyodott halványan. – Elenával is beszélnem kell erről. Neki tudnia kell erről.

~*~

Damon csendben ült a volán mögött egész úton, miközben visszafelé tartottak Mystic Fallsba. Ezer meg ezer gondolat kavargott benne, a szívében és a fejében. Stefan… meddig kell még az öccse árnyékában élnie Elena szemében?

 - Nem mondanál valamit? – törte meg a csendet Elena, aki feszülten üldögélt mellette. – Semmi olyat nem mondtam, amivel megbánthattalak volna – nézett Damon szemeibe, a férfi pedig az irányába tekintett.

 - Nincs is mit mondanom. – Csak ennyit tudott kinyögni, majd ismét az útra nézett.

 - Egy szóval sem mondtam az imént, hogy Stefannal akarok lenni! Én csak meg akarom menteni, hogy olyan legyen, mint régen! – csattant fel a lány, Damon pedig nagyot sóhajtott.

 - Körülbelül most festesz úgy, mint egy öt éves kislány, aki azt hiszi, megmentheti a világot egymaga – motyogta az orra alatt. – Stefant nem tudod megmenteni, amíg ő nem akarja, hogy megmentsd. Sőt, amíg Klaus nem akarja. Miért nem vagy képes ezt megérteni? Stefan elment! Érted? Elment! Ha érdekelnéd, már visszajött volna! Látod őt itt? Látod valahol? – állította le a kocsit és gyerekesen körbenézett, cinizmussal a hangjában. – Nincs sehol! Az egyetlen dolgod az lenne, hogy beletörődj! És fogadd el, hogy a Szent Stefan ismét a süllyesztőbe került! Most nincs Lexi, hogy visszarángassa! Add fel! – tette még hozzá szikrázó szemekkel, majd egy nagyot csapott az autókormányra és mély levegőket kellett vennie, hogy lehiggadjon.

Elena megszeppenve figyelt rá, szinte már a sírás határán állt, a szemeibe könnyek gyűltek, de az ajkaiba harapva tartotta vissza a nedves cseppeket. – Igazad van… teljesen igazad van… - jött ki a lányból végül. – De elfogadni nem könnyű… - húzta fel a lábait, nem érdekelve, hogy összepiszkolja az autóülést. – Viszont… nem azért akarom megmenteni, hogy… hogy ismét szerethessem… - vallotta be. – Kinéznéd belőlem, hogy képes lennék azok után, ami köztünk történt, ismét Stefannal lenni? – kérdezte és maga felé fordította Damon arcát. – Ugye tudod ezt…? – kérdezte, lélegzetét visszafojtva, Damon pedig ismét nagyot sóhajtott.

 - Menjünk vissza a birtokra – mondta inkább ezt és kinyitotta a kocsi ajtaját, majd egy pillanat alatt Elena oldalán kötött ki és előtte is kitárta az ajtót. – Viszem a cuccaidat. Menj be – adta parancsba a férfi, mire Elena kiszállt, de nem mozdult. – Hallottad, nem? Menj be a nappaliba! – hangsúlyozta ki ismét erősen.

 - Nem! Nem megyek be! Nem vagy az apám, hogy megmond! Te… te nem akarsz beszélni a tegnap estéről, pedig muszáj lesz megbeszélnünk! – csattant fel a lány ismét, de Damon újból sóhajtott egyet, a csomagtartóból kivette a cuccokat, mindenféle arcrezzenés nélkül és elindult a bejárat felé.

Elena először csak nézte az arcát, hátha felismer rajta valamit, de… csak később jött a felismerés és a férfi után rohant. – Te… te félsz! Félsz attól, hogy megbántam a dolgot, ugye? – ragadta meg a férfi vállát. – Kérlek, nézz a szemembe!

 - Elena, nem szoktam félni. Oké? – nyitott be a birtokra és ledobta a cuccokat.

 - De most félsz – fogta még mindig a vállát a lány és maga felé fordította, bár már mérsékelten szedte a levegőt és teljesen lehiggadt az előbbi felhevülés után.

Damon beljebb sétált, egyenesen a nappaliba, majd töltött magának whiskyt és egyszerre itta ki a poharából az egészet, így tekintett vissza Elenára, valami furcsa tűzzel a szemében. – Igen, félek – sétált oda a lány elé és a szemeit kezdte el fürkészni. – Hogy nekem többet jelentett az éjszaka, mint neked. És ettől jobban félek, mint magától Klaustól – fogta meg gyengéden a lány vállát és végigsimított az arcán.

Elena megértően bólintott, bár közben nagyot nyelt és lenézett a padlóra, csak utána tekintett vissza Damon szemeibe, amik a reménytől csillogtak. Talán fényesebben, mint az éjszakai csillagok.

 - Én sosem… sosem tettem volna meg, ha nem akartam volna. Ittam, nem is keveset, de mindenre emlékszem, minden részletre – siklott végig keze a férfi arcán, mire Damon jólesően sóhajtott és lehunyta a szemeit. – Mint mondtam, nem Stefan szerelmét akarom visszakapni… hanem azt akarom, hogy újra jó legyen. Neked is ezt kell akarnod, hiszen ez volt az ára annak, hogy most élj – hajolt közelebb a férfihoz és gyengéd csókot adott neki, de ekkor torokköszörülés hallatszott a hátuk mögül és Stefan önelégült képével találták szembe magukat.

 - Ez annyira megható, annyira drámai! – tapsolt vigyorogva, gúnyosan. – Sajnos zsebkendőt nem hoztam, de meg tudnátok dobni egyel? Mindjárt elbőgöm magam – legyezett maga előtt, mintha csak a színpadon állna, és tényleg nemsokára elsírná magát.

 - Stefan…? – bukott ki Elenából szinte némán, Damon viszont rögtön Stefan elé sétált, ezzel próbálva védeni Elenát is.

 - Menj innen, Elena. Ezt elintézem én – szólalt meg Damon rekedten és próbált valami emberséget találni öccse arcán, de nem talált semmit. Mintha a régi, emberi oldala teljesen megsemmisült volna.

 - Elküldöd a kicsi Elenát? Azt hiszed, nem találom meg, akárhová is megy? – köpte gunyorosan Stefan a szavakat és keresztbe fonta karjait. – Bátyus, lebecsülsz – mondta, gyerekes arckifejezéssel. – Öhm… csak tudatni szerettem volna veletek, hogy bármivel próbálkoztok, álljatok le. Klaus mindenkinél egy lépéssel előrébb jár. És jobb lesz, ha nem hergelitek, mert talán kénytelen leszek én magam véget vetni pitiáner kis életeteknek! – emelte fel a hangját, mire Damon szánt szándékkal felnevetett.

 - Öcskös, szerepcsere? Nem áll jól, ezt ugye tudod? Bármit is tettél vagy tegyél még, olyan kis nyápic gyerek maradsz, ami 145 éve is voltál – sziszegte Damon, de szinte már a falon, mert Stefan a következő percben falra kente és a képébe vicsorgott.

 - Mivel bizonyítsam, hogy nem így van? Testvérgyilkossággal? – rántotta hátra Damont, hogy aztán ismét a falhoz lökje, még keményebben. – Elena, drágám… hozz egy karót, szükségem lesz rá – nézett arra a helyre, ahol Elena állt az előbb, de már sehol nem látta.

Csak elégedetten vigyorgott, hiszen pontosan tudta, hol jár a lány. De mire ezt végiggondolta, már az ő hátába szúródott a tűzpiszkáló vas, a szíve mellé.

Stefan felnevetett, elengedte Damont és a mellkasára nézett, ahol kijött a piszkavas tőrhegyes vége. – Szép döfés, de… úgy gondoltam, hogy fából legyen és ne belém, hanem a kezembe add! – fordult immáron Elena felé, aki ijedten pislogott hol Stefanra, hol Damonre.

 - Stefan… Klaus gyenge ahhoz, hogy téged is legyőzzön! Tudod, hogy gyenge ahhoz, hogy elmossa az emberségedet! Kérlek, térj vissza! -  könyörgött a lány, folyamatosan hátrálva, Damon pedig még a földön hevert, ahová Stefan juttatta, mikor elengedte a gallérját és próbált talpra vergődni.

Stefan arcán végigfutott valami emberség, ahogy Elena felé közelített, egyre csak növekvő fogakkal, és már magához rántotta a lányt, hogy feltéphesse a nyakát, mikor valami facsarást érzett a szívében… de nem külső hatás miatt… a bensője tiltakozott valami ellen…

Damonre nézett, aki éppen feltápászkodott, ő maga viszont… erősen visszafogta magát, és egy perc alatt köddé vált…

Damon Elena mellett termett, a lány már alig tudta visszatartani a könnyeit, és Damon mellkasára bújt, hogy ott engedje ki a nedves cseppeket…

~*~

Esther fel és le sétálgatott, miközben Rebekah ruhákat szerzett neki, Klaus pedig őt fürkészte folyamatosan. – Anyám, mielőtt kirobbanhatnál a külvilágba, beszélnünk kellene erről – emelte fel az ősi medált, az anyja viszont rá sem hederített. – Anyám, kérdeztem valamit – mondta még mindig kedvesen a férfi, már-már türelmét vesztve, de ekkor se történt semmi. – Ne akard, hogy olyan eszközökhöz folyamodjak, mint legutóbb.

 - Hogy megölj? – termett előtte az anyja, gyilkos szemeket meresztve a fiára. – Akkor nem tudsz meg semmit – vigyorodott el ravaszul. – De a helyedben… én nem emiatt a nyaklánc miatt aggódnék. Visszahoztál engem… itt van a nyaklánc. Tudod, mit jelent ez? – tette fel a kérdést a nő és összefonta mellkasán a karjait. – Mikael eljön. Túl sok nyomot hagytál magad után. És ha Ő eljön… te meghalsz! És magaddal rántod a saját húgodat is! – ordította már magán kívül.