VII. fejezet - Az Ősi Boszorkány

Jeremy sebes léptekkel vágtatott fel a hálószobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Izgatottan a hajába túrt, mégis valami káprázatos, melengető mosoly ragyogott az arcán. Ki lehet ez a nő? Vajon melyik oldalon áll? Jó vagy rossz? Számtalan kérdés keringett a fejében, miközben a szekrényének támaszkodott és nagyokat lélegzett, de valami hideg szellő végigsimított a gerincén.

Rögtön odakapta a fejét és a levegő is a tüdejében maradt, ahogy megpillantotta a mosolygó nőt a háta mögött ismét. – Mit akarsz? Miért jöttél? – kérdezte, a lélegzetét visszafojtva, de csak egy szélesebb mosolyt váltott ki a nőből. – Beszélj… nyitott vagyok rá… - szorította össze szemeit, a nő pedig közelebb lépett hozzá és a fülébe suttogott.

 - Lockwood birtok... Niklaus és Elijah… az egész család… vidd magaddal Őt is… - mutatott a földszint felé, Alaricra utalva. – Én is követni foglak…  

 - Nem értem. Mi van a Lockwood birtokon? – kérdezett vissza értetlenül Jeremy, de tudta, nem mondhat ellent. Ő is véget akar vetni ennek a helyzetnek. És Klausnak el kell tűnnie innen.

 - A nyaklánc… a koporsó… Klaus koporsói… egyetlen egyen nincs név… az kell majd nektek… - visszhangozta segítőkészen és Jeremy kezére nézett, a gyűrűt keresve, amit meg is talált a tekintete.

 - Várjunk csak… - jött Jeremyben a felismerés, miután a nyaklánc szó legalább milliószor elhangzott a fejében. – Te vagy… te vagy az Ősi Boszorkány… - döbbent le Jeremy. – Ezért tudod ezeket. Te tudod, hogy kell… elpusztítani Klaust… - motyogta, mire Freyja elmosolyodott halványan. – Elenával is beszélnem kell erről. Neki tudnia kell erről.

~*~

Damon csendben ült a volán mögött egész úton, miközben visszafelé tartottak Mystic Fallsba. Ezer meg ezer gondolat kavargott benne, a szívében és a fejében. Stefan… meddig kell még az öccse árnyékában élnie Elena szemében?

 - Nem mondanál valamit? – törte meg a csendet Elena, aki feszülten üldögélt mellette. – Semmi olyat nem mondtam, amivel megbánthattalak volna – nézett Damon szemeibe, a férfi pedig az irányába tekintett.

 - Nincs is mit mondanom. – Csak ennyit tudott kinyögni, majd ismét az útra nézett.

 - Egy szóval sem mondtam az imént, hogy Stefannal akarok lenni! Én csak meg akarom menteni, hogy olyan legyen, mint régen! – csattant fel a lány, Damon pedig nagyot sóhajtott.

 - Körülbelül most festesz úgy, mint egy öt éves kislány, aki azt hiszi, megmentheti a világot egymaga – motyogta az orra alatt. – Stefant nem tudod megmenteni, amíg ő nem akarja, hogy megmentsd. Sőt, amíg Klaus nem akarja. Miért nem vagy képes ezt megérteni? Stefan elment! Érted? Elment! Ha érdekelnéd, már visszajött volna! Látod őt itt? Látod valahol? – állította le a kocsit és gyerekesen körbenézett, cinizmussal a hangjában. – Nincs sehol! Az egyetlen dolgod az lenne, hogy beletörődj! És fogadd el, hogy a Szent Stefan ismét a süllyesztőbe került! Most nincs Lexi, hogy visszarángassa! Add fel! – tette még hozzá szikrázó szemekkel, majd egy nagyot csapott az autókormányra és mély levegőket kellett vennie, hogy lehiggadjon.

Elena megszeppenve figyelt rá, szinte már a sírás határán állt, a szemeibe könnyek gyűltek, de az ajkaiba harapva tartotta vissza a nedves cseppeket. – Igazad van… teljesen igazad van… - jött ki a lányból végül. – De elfogadni nem könnyű… - húzta fel a lábait, nem érdekelve, hogy összepiszkolja az autóülést. – Viszont… nem azért akarom megmenteni, hogy… hogy ismét szerethessem… - vallotta be. – Kinéznéd belőlem, hogy képes lennék azok után, ami köztünk történt, ismét Stefannal lenni? – kérdezte és maga felé fordította Damon arcát. – Ugye tudod ezt…? – kérdezte, lélegzetét visszafojtva, Damon pedig ismét nagyot sóhajtott.

 - Menjünk vissza a birtokra – mondta inkább ezt és kinyitotta a kocsi ajtaját, majd egy pillanat alatt Elena oldalán kötött ki és előtte is kitárta az ajtót. – Viszem a cuccaidat. Menj be – adta parancsba a férfi, mire Elena kiszállt, de nem mozdult. – Hallottad, nem? Menj be a nappaliba! – hangsúlyozta ki ismét erősen.

 - Nem! Nem megyek be! Nem vagy az apám, hogy megmond! Te… te nem akarsz beszélni a tegnap estéről, pedig muszáj lesz megbeszélnünk! – csattant fel a lány ismét, de Damon újból sóhajtott egyet, a csomagtartóból kivette a cuccokat, mindenféle arcrezzenés nélkül és elindult a bejárat felé.

Elena először csak nézte az arcát, hátha felismer rajta valamit, de… csak később jött a felismerés és a férfi után rohant. – Te… te félsz! Félsz attól, hogy megbántam a dolgot, ugye? – ragadta meg a férfi vállát. – Kérlek, nézz a szemembe!

 - Elena, nem szoktam félni. Oké? – nyitott be a birtokra és ledobta a cuccokat.

 - De most félsz – fogta még mindig a vállát a lány és maga felé fordította, bár már mérsékelten szedte a levegőt és teljesen lehiggadt az előbbi felhevülés után.

Damon beljebb sétált, egyenesen a nappaliba, majd töltött magának whiskyt és egyszerre itta ki a poharából az egészet, így tekintett vissza Elenára, valami furcsa tűzzel a szemében. – Igen, félek – sétált oda a lány elé és a szemeit kezdte el fürkészni. – Hogy nekem többet jelentett az éjszaka, mint neked. És ettől jobban félek, mint magától Klaustól – fogta meg gyengéden a lány vállát és végigsimított az arcán.

Elena megértően bólintott, bár közben nagyot nyelt és lenézett a padlóra, csak utána tekintett vissza Damon szemeibe, amik a reménytől csillogtak. Talán fényesebben, mint az éjszakai csillagok.

 - Én sosem… sosem tettem volna meg, ha nem akartam volna. Ittam, nem is keveset, de mindenre emlékszem, minden részletre – siklott végig keze a férfi arcán, mire Damon jólesően sóhajtott és lehunyta a szemeit. – Mint mondtam, nem Stefan szerelmét akarom visszakapni… hanem azt akarom, hogy újra jó legyen. Neked is ezt kell akarnod, hiszen ez volt az ára annak, hogy most élj – hajolt közelebb a férfihoz és gyengéd csókot adott neki, de ekkor torokköszörülés hallatszott a hátuk mögül és Stefan önelégült képével találták szembe magukat.

 - Ez annyira megható, annyira drámai! – tapsolt vigyorogva, gúnyosan. – Sajnos zsebkendőt nem hoztam, de meg tudnátok dobni egyel? Mindjárt elbőgöm magam – legyezett maga előtt, mintha csak a színpadon állna, és tényleg nemsokára elsírná magát.

 - Stefan…? – bukott ki Elenából szinte némán, Damon viszont rögtön Stefan elé sétált, ezzel próbálva védeni Elenát is.

 - Menj innen, Elena. Ezt elintézem én – szólalt meg Damon rekedten és próbált valami emberséget találni öccse arcán, de nem talált semmit. Mintha a régi, emberi oldala teljesen megsemmisült volna.

 - Elküldöd a kicsi Elenát? Azt hiszed, nem találom meg, akárhová is megy? – köpte gunyorosan Stefan a szavakat és keresztbe fonta karjait. – Bátyus, lebecsülsz – mondta, gyerekes arckifejezéssel. – Öhm… csak tudatni szerettem volna veletek, hogy bármivel próbálkoztok, álljatok le. Klaus mindenkinél egy lépéssel előrébb jár. És jobb lesz, ha nem hergelitek, mert talán kénytelen leszek én magam véget vetni pitiáner kis életeteknek! – emelte fel a hangját, mire Damon szánt szándékkal felnevetett.

 - Öcskös, szerepcsere? Nem áll jól, ezt ugye tudod? Bármit is tettél vagy tegyél még, olyan kis nyápic gyerek maradsz, ami 145 éve is voltál – sziszegte Damon, de szinte már a falon, mert Stefan a következő percben falra kente és a képébe vicsorgott.

 - Mivel bizonyítsam, hogy nem így van? Testvérgyilkossággal? – rántotta hátra Damont, hogy aztán ismét a falhoz lökje, még keményebben. – Elena, drágám… hozz egy karót, szükségem lesz rá – nézett arra a helyre, ahol Elena állt az előbb, de már sehol nem látta.

Csak elégedetten vigyorgott, hiszen pontosan tudta, hol jár a lány. De mire ezt végiggondolta, már az ő hátába szúródott a tűzpiszkáló vas, a szíve mellé.

Stefan felnevetett, elengedte Damont és a mellkasára nézett, ahol kijött a piszkavas tőrhegyes vége. – Szép döfés, de… úgy gondoltam, hogy fából legyen és ne belém, hanem a kezembe add! – fordult immáron Elena felé, aki ijedten pislogott hol Stefanra, hol Damonre.

 - Stefan… Klaus gyenge ahhoz, hogy téged is legyőzzön! Tudod, hogy gyenge ahhoz, hogy elmossa az emberségedet! Kérlek, térj vissza! -  könyörgött a lány, folyamatosan hátrálva, Damon pedig még a földön hevert, ahová Stefan juttatta, mikor elengedte a gallérját és próbált talpra vergődni.

Stefan arcán végigfutott valami emberség, ahogy Elena felé közelített, egyre csak növekvő fogakkal, és már magához rántotta a lányt, hogy feltéphesse a nyakát, mikor valami facsarást érzett a szívében… de nem külső hatás miatt… a bensője tiltakozott valami ellen…

Damonre nézett, aki éppen feltápászkodott, ő maga viszont… erősen visszafogta magát, és egy perc alatt köddé vált…

Damon Elena mellett termett, a lány már alig tudta visszatartani a könnyeit, és Damon mellkasára bújt, hogy ott engedje ki a nedves cseppeket…

~*~

Esther fel és le sétálgatott, miközben Rebekah ruhákat szerzett neki, Klaus pedig őt fürkészte folyamatosan. – Anyám, mielőtt kirobbanhatnál a külvilágba, beszélnünk kellene erről – emelte fel az ősi medált, az anyja viszont rá sem hederített. – Anyám, kérdeztem valamit – mondta még mindig kedvesen a férfi, már-már türelmét vesztve, de ekkor se történt semmi. – Ne akard, hogy olyan eszközökhöz folyamodjak, mint legutóbb.

 - Hogy megölj? – termett előtte az anyja, gyilkos szemeket meresztve a fiára. – Akkor nem tudsz meg semmit – vigyorodott el ravaszul. – De a helyedben… én nem emiatt a nyaklánc miatt aggódnék. Visszahoztál engem… itt van a nyaklánc. Tudod, mit jelent ez? – tette fel a kérdést a nő és összefonta mellkasán a karjait. – Mikael eljön. Túl sok nyomot hagytál magad után. És ha Ő eljön… te meghalsz! És magaddal rántod a saját húgodat is! – ordította már magán kívül.