VIII. fejezet – Katherine története

Katherine egy üveg bort és poharat tartott a kezében, úgy sétálgatott fel-le a saját lakásában, kortyolgatva a poharából, közben pedig már hallotta a zajokat, amiket egy váratlan látogató okozott.

 - Micsoda meglepetés – fordult Stefan felé, aki már a kanapén terpeszkedett, elégedett vigyorral terpeszkedve szét. – Mi járatban errefelé, szívem legkedvesebb Salvatore-ja? – vigyorodott el ő is és Stefan felé nyújtotta a poharát.

 - Kösz, nem kell. Tőled nem – vont vállat és felállt, megállt Katherine előtt és nagyot sóhajtott. – Tudod, van itt egy kis probléma, amiben össze kellene fognunk – húzta talpra Katherine-t és a szemeibe nézett, a lehető legmélyebben és közelhajolt a nő arcához. – Az a kis probléma pedig… sajnálatos módon TE vagy! – cselekedett rögtön és a nő hátába vágta a verbénás fecskendőt, kegyetlenül, a lehető legmélyebben.

Katherine-t váratlanul érte a támadás… nem számított rá, sőt! Valami egészen másra számított… amit már régóta nem kaphatott meg Stefantól. Hiszen a valamikor hozzáfűződő kötelék még nem halt meg a szívében… - Miért…? – kérdezte, ahogy a férfi karjaiba esett, vergődve a fájdalomtól.

 - Mert Klaus ezt akarta… mert tudod, kit rejt a névtelen koporsó - simított végig Stefan Katherine arcán, majd egy pillanat múlva már ott sem volt. Oda vitte a nőt, ahová Klaus akarta. A kriptába, ahol évtizedekkel előtte égnie kellett volna… és elpusztulnia örökre.

Katherine nem vette észre, hogy milyen gyorsan oda is értek. Minden másodperc maga a szenvedés volt, hiszen a verbéna dolgozott benne. Méghozzá kegyetlen mennyiségű…

Amire eszmélt, hogy Stefan valaki más karjaiba adja őt… és az a valaki beviszi őt oda, ahonnan nem juthat majd ki…

Homály fedte el előtte a világot már, csak fényfoltokat látott, Stefan elmosódott arcát és… a családja régi könyvét. Amiben minden benne volt… még mindig.

 - Ne hagyj itt, Stefan… mivel tudnék én ártani nektek? Semmivel… hiszen amit tudok… nem kell elmondanom nekik… - nézett könyörögve Stefanra. – Legalább vért hozz, hogy kiheverjem a verbénát… és engedj el valahogy! Esküszöm, elmegyek! Klaus nem tudja meg, hogy elengedtél! – ígérte reménykedő tekintettel Katherine, de Stefan fogta magát, és nevetve kisétált a sírból. – NE! Stefan! – ordított a férfi után keservesen, de választ már nem kapott. – Átkozott! Légy… átkozott… - motyogta fájdalommal telve, és összeszorította a fogait, miközben félelemmel telve pislogott a sötét kis helyiségben.

~*~

Damon éppen Elenát segítette fel a földről, ahová Stefan lökte, miután majdnem megharapta a lányt. – Jól vagy? Nem esett bajod? – fürkészte a lány szemeit Damon, a kanapéra ültetve, közben nagyokat sóhajtva. – Sajnálom. Ha tudom, hogy idejön, előre felkészülök. Nem tudom, mi ütött belé – ült le ő is Elena mellé.

 - Semmi baj, majd… biztosan minden rendbe fog jönni – fogta meg kedvesen Elena a férfi kezét. – És tudom, hogy ez most túlságosan nyugodtan hangzik a történtek után, de hiszek abban, hogy Stefan visszatér majd a helyes útra. Hiszen tudod, milyen egy vámpír élete, te magad is az vagy. Végigjártad már és akármennyire is próbálsz nem az lenni, aki most vagy, mégis van egy jó éned. Most te vagy a jófiú – mosolygott kedvesen Elena és a férfi szemeit méregette. – Ne haragudj, ha túlságosan őszinte vagyok, de… most már csak rád számíthatok. Félek, baj közeleg. És ne… ne aggódj amiatt, ha te is félsz. Ez természetes… még nálatok is.

 - Nem, Elena. Nem az – szólt közbe végül Damon, miközben felállt a lány mellől és lehajtotta a fejét a padló felé. – Nem félhetek. Az nem vámpír-dolog. Te vagy ember, neked szabad félned. Mert hozzád tartozik. De én ki tudom zárni. Ki kellene tudnom zárni! – temette egy másodpercre arcát a kezei közé. – Sosem fogod ezt megérteni, Elena. Hidd el nekem… - guggolt le a lány elé és a lábaira tette a kezeit. – Féltelek téged… nem magamat, hanem téged – suttogta halálra vált arccal. – Sosem féltettem még senkit. És ha igen, akkor elfojtottam az érzést, és megöltem azt, aki iránt éreztem – vallotta be. – Nem tudom, mit tegyek, hogy ne essen bajod. Stefan már bármire képes. De ő az öcsém! Nem tudnám bántani… hacsak… nem bántana téged… - nézett fel félszegen Elenára.

 - Mi…? Ha engem… bántana, te képes lennél akár őt…? – tette fel befejezetlenül a kérdést Elena, de tudta már azt, amit eddig nem.

Viszont választ már nem kapott, mert Jeremy sietett be az ajtón, Alaric-kal a nyomában és a levegőt kapkodva fékezett le Elena előtt. – Öltözz fel. Vagy mindketten, bánom is én! Az a nő elárult nekem valamit! Mégpedig hogy a Lockwood birtokon van valami! Amit csak arra vár, hogy mi megtaláljuk – indult volna el ismét a bejárat felé, mikor szemben találta magát Freyjával. Ijedten felhőkölt és lefékezett. – Freyja… mit szeretnél? – tette fel a kérdést barátságosan a fiatal fiú, mire a nő elégedetten elmosolyodott.

 - Katerina… a kripta… oda menjetek… ő tudja… a koporsó - suttogta visszhangozva, de Elena rögtön odalépett Jeremy mellé. Számára láthatatlan volt a halott boszorkány.

 - Jeremy, mit látsz? Itt van? Most is? – sorjázta a kérdésekkel, majd oda nézett, ahová Jeremy is.

Alaric már kisétált az ajtón, hogy az autóba üljön, de Jeremy csak ekkor nézett Elena szemeibe. – Azt mondja, hogy Katherine-hez kell mennünk. Ő tud valamit, amit mi nem. Valamit, arról a névtelen koporsóról, ami a megoldás lehet Stefan megölése érdekében. De Katherine a kriptában van… - pislogott kicsit félve Elenára az öccse.

 - Nem érdekel, hol van – lépett oda melléjük Damon is, már kabátban. – Ha tudja, akkor odamegyünk. Ha tényleg ott van, akkor egy kis vérrel lehet majd rá hatni – sietett le vámpírgyorsasággal a pincébe, hogy két tasakkal térjen vissza. – Megmentem az öcsémet – nyelt nagyot Damon, a szemeiben pedig felcsillant az elszántság.

~*~

Rebekah az anyja kezébe adta a hozott ruhákat, majd Klaus mellé sétált. – Mondott valamit? – kérdezte suttogva, de Klaus csak némán pislogott rá, majd a fülére mutatott és utána Esther-re. – Rendben – sóhajtott nagyot, majd egy koporsóra ült és csendben várta, hogy anyja visszatérjen.

 - Anyám, amúgy mit is mondtál a mi drága édesapánkról? – köpte Klaus dühösen a szavakat, erősen kihangsúlyozva a „drága” szót. – Ugye azt, hogy ha visszajön, megöl engem és a húgomat is? – nézett Rebekah-ra vigyorogva, viszont a lány nem értékelte ennyire a dolgot és feszülten pattant fel.

 - Miről beszélsz? Anyám, miről beszél?! – fordult indulatosan az anyja felé, aki már éppen feléjük sétált, modern ruhákban.

 - Az igazat mondja. Mikael visszatér hamarosan. És aki Niklaus mellett áll… lassú halál vár rá – meredt fiára nyugodtan. – Sajnálom. Te ástad ki magadnak a gödröt. Törődj is bele, hogy eltemetkezhetsz benne.

 - Persze, de csak az apám után – forgatta meg a szemeit, majd nagyképű vigyorral megállt. – Nos, anyám… mivel lassan 1000 éve a koporsóban vagy már, úgy gondolom, nem sokat tudhatsz Mikaelről. Évek óta nem hallottunk felőle. Biztosan leállt.

 - Ne becsüld alá a teremtődet, Niklaus. Ő mindig a nyomodban lesz! – vigyorgott Esther gonoszul, de aztán a bejárat felé kapta a fejét és meglátta a közeledő Stefant, aki egy mobilt tartott a kezeiben.

 - Teljesítetted a feladataidat, Stefan barátom? – kérdezte tőle Klaus.

 - Igen… mind Elenáéknál, mind pedig Katherine-nel – bólintott határozottan.

~*~

Katherine csendesen olvasgatott… talán már órák óta, hogy senki nem kereste. De ki is kereshette volna itt, ahol senki nem is keresné, vagy kutatná?

Nagyokat sóhajtott. A verbéna lassan kiürült a szervezetéből és elmúltak a fájdalmai. De az érzés… miszerint Stefan becsapta és ő hozta ide még az ő jég szívét is meghasogatta.

 - Zavarunk az olvasgatásban? – törte meg a feszélyezett csendet Damon férfias hangja, nyomában Elenával, aki a két tasak vért tartotta a kezében.

Katherine feléjük sem fordult, lapozgatott tovább. – Mit akartok ti tőlem? Nevetni rajtam? Egyáltalán honnan tudjátok, hogy itt vagyok? – fordult Katherine az érkezők felé, Jeremy pedig elmosolyodott és Freyjára nézett, aki bólogatott, miszerint itt van a kérdések ideje.

 - Tudjuk, hogy tudod, ki tudja megölni Klaust. Csak nem értjük, miért nem tetted meg eddig – szólalt meg Jeremy, rekedtes hangon.

Katherine fáradtan és fásultan elnevette magát. – Mert nem tehetem meg egyik percről a másikra. Ez tökéletes megtervezést igényel. A medált odaadni Stefannak, szinte küzdelem nélkül… tényleg hiba volt. De már nem érdekel. Én itt rohadok meg, nem tök mindegy? – vont vállat egyszerűen és lapozgatott tovább.

Freyja Jeremyre nézett. – Mondd neki, hogy aki a koporsóban van… fáradság nélkül kihozza innen… - suttogta. Jeremy bólintott, majd közelebb sétált Katherine-hez, de Jeremy gallérját rögtön megragadta Elena.

 - Freyja azt mondja, hogy aki a koporsóban van, kihoz téged azonnal – suttogta már ő is, de Katherine ismét csak nevetett.

 - Szeretném én azt látni. Hogy Dimitri két perc alatt kihoz, mi? – nevetett továbbra is. – Nem értetek ti semmit. Menjetek innen, majd valaki elmeséli nektek estimeseként ezt a történetet, de engem hagyjatok békén – sóhajtott, de ekkor Damon közelítette meg a helyet és leguggolt mellé.

 - Nem tennéd meg… vérért sem?

 - Zacskós levest hoztatok? – fordult feléjük aztán mégis Katherine. – Nem bánom, jöhet. De nem lesztek okosabbak azzal, ha beszélek.

 - Halljuk Katherine… ki az a Dimitri? – tartott Katherine orra elé egy tasakot Elena, de éppen úgy, hogy Katherine épphogy ne tudja megszerezni.

A nő vállat vont, majd felállt és feléjük fordult. – Az Ősi Boszorkány egyik legerősebb leszármazottja. Elvileg ő sosem öregszik. Talán Freyja unokája lehet, vagy fia. Ő tudja a medál titkát. És használni is tudja. De nem teszi meg akárkinek, ebben biztosak lehettek. Hacsak nem böki a csőrét annyira Klaus, hogy magától megtegye.

A csípőjére tette a kezét, majd ismét nagyot sóhajtott. – De talán neked Elena… bármikor megtenné! – vigyorgott kegyetlenül, mire Elena érdeklődve és kíváncsian nézett rá. – Ja, a legfontosabbat kifelejtettem. Dimitri körülbelül akkor volt nagy szám, mikor én életben voltam még. Nagyon jóképű és vonzó férfi volt, minden nő őt akarta. Persze csak titokban. Az etikett akkoriban tiltotta a házasság előtti csapodár életet. Én megszegtem. És szégyent hoztam a családra – vontam vállat, még mindig vigyorogva.

 - Jézusom… azt akarod mondani, hogy… - akadt Elenában a szó, ahogy jött benne a felismerés, Katherine pedig bólintott.

 - Pontosan, drága hasonmásom. Ő a te ősöd. Az én lányom apja, aki nélkül te nem lennél itt ma! – mosolygott kislányosan.